Lomnic és az Első Hó

  

  

Csendes hajnalok, jéghideg fagyos reggelek ez az igazi tél birodalma. Nem igazán a legszebb a tél, de friss és fagyos pontosan, ahogyan megszoktuk. Bár az idén már volt első hó, amit nagyon élveztünk a fiúkkal, szánkóztunk és felkészülve vártuk. Kivéve, a szánkók. Minden évben  megfogadom, hogy felújítom őket. Az egyik még az enyém volt a másik pedig az apukámé, amikor gyerek volt. Mind a kettő nagyon masszív és szuper állapotban van. Ennek ellenére sokszor szemezek  a gyönyörű lengyel fa szánokkal, amik óriásik és akár 4-en is rá tudunk ülni. A tologatós fahúzós verziók is nagy kedvenceim. Most ezen apró kalandozás után inkább szeretnék nektek mesélni arról a különleges első hóról. Most, hogy már majdnem a végén vagyunk ennek az időszaknak jó visszanézni egy kicsit.

Ez a mese is a Tátrában kezdődik a tél első napján. Már reggel érezni lehetett a levegőben, hogy valami ünnepélyes dolog készül. Kinézek az ablakon és  Fekte István szavait mormolom:

"Úgy érzem ünnep van. Valami nagy ünnep. A fenyőgerendák gyantaszaga régi karácsonyokra emlékeztet, és a félálom vakációs nyújtózkodása szétterül bennem, mint az erdőn a szabadság. Ha akarok: felkelek ha nem akakrok nem. Holnap is nap van, sőt azután is...S az erdő ráér. Az erdő az enyém! Persze nem úgy, hogy kivágom a felét vagy akár egy fáját is, mert az erdő nem az enyém. nem is kellene. ha falunm lenne, akkor sea temetőt szeretném... De az élő erdő az enyém. Levegője, gyalogútja; vadcsapása,szállongó levele, madárkiáltása, hava, jege, csillogó égboltja, minden kósza felhője, vadja, hala, mind az enyém, s ezért igen nagy úrnak érzem magam, mint ahogy vagyok is."

Ezekkel a gondolatokkal indulok a Lomnic felé az autóban. A már megszokott úton Olszówka, Bukowina Tatrzańska, Jurgów, Ždiar, Tatranská Kotlina és végül Lomnic.

-Kukucs mondja a Lomnic.

-Helló -mondom én - hozzád jöttünk.

- Végre.- és meleg mosollyal int felénk.

Leparkolunk és indulunk a csúcsra, most nem  gyalog, hanem a felvonóval. Minden évben kipróbálunk egy felvonót. kezdtük a Gubarovkával, majd jött a Tarajka, majd a Gáspárcsús és  ezen alkalommal a Lomnic. Már nagyon vártam, mert a Lomnicot mindig század elei hangulat lengi körül, amiről nem győzök eleget beszélni. Régi fapaneles villák, templomok és dekadens hotelek szegélyezik az utunkat.

A Lomnicra három felvonóval lehet feljutni. Az első kettő teljesen általános kabinos. Viszont az utolsó egy mini piros felvonó, amibe kb. 15-en férnek be, pontosan, úgy, mint a heringek. Nem a legideálisabb valakinek, akinek pánik rohama lehet szűk helyeken.

Az utolsó felvonó előtt van egy étterem -Bistro Skalnate Pleso-, amit semmi képen ne hagyjatok ki, ha itt jártok. Nagyon kommersznek tűnik- nem a berendezés, mert azt pont nem régen aktualizálták-, és tálcás menetrend van, de az egész Tátrában nincs párja annak, amit itt felszolgálnak, tényleg. Mi a klaszzikus káposzta leves, sztrapacska, gőzgombóc kombót ettük és isteni volt.

A Lomnic igazi holdbéli táj... nekem elsőre az egész fenti hotel a Shiningra hasonlított. Ának viszont nagyon tetszett, hogy elszigetelt. Őszintén megmondom, hogy hideg volt kegyetelnül fújt a szél, úgy hogy nem tudtál levegőt venni. A fenti bárban melegedtük a fiúkkal. Nekem szörnyű tériszonyom van, ami ideális túrázáshoz magas hegységekben. Egyetlen dolog volt, ami mégis kint tartott. Méghozzá az, hogy apró nesztelen libegve, pelyhekben esett a hó. Valahogy mindig valami fájdalmas megnyugvás van abban, amikor elkezd esni a hó. Minden hirtelen meredten csendes lesz, mintha a világ egy pillanatra visszatartaná a lélegzetét. Pontosan így:

"Ekkor aztán feltámadt a szél, szitálni kezdi a havat, apró pelyheit megforgatja, és sziszegő, vad suhogással ráborítja a világra.
A hegyek , völgyek , erdők, mezők elnémulnak ilyenkor mert a hó takar, temet, fehér lepedője alatt ijedt csandben alszik az élet, és sose lehet tudni lesz-e belőle ébredés. Az öreg magyarok tudták, mért gyászolnak fehérben. A fehér a halálszíne. Az egyetlen szín, amiben nincs élet, nincs melegség, nincs öröm, nincs vágy, nincs semmi."

Ez volt a tél első igazi napja. A fiúk még beszereztek egy igazi lemezes felvonót és indultunk is lefelé. Ahol még  egy jópár élmény várt minket. Persze nem a hóesés azt ott fenthagytuk.

Lomnicnak van egy óriási Tátra múzeuma, ami nagyon tetszett a fiúknak. Főleg azért, mert a bejáratnál van egy barlang, amibe bele lehet menni és megnézni az alvó medvét. Persze vannak diorámák is a Tátrából, valamint denevérek. Nálunk ez a "showstopper". Emlékszem rá, amikor először voltunk a fiúkkal az álatkertben. Semmi nem érdekelte őket, csak az Ausztrália házban a denevérek. Hát jelentem, most sem változott még a helyzet, a legtöbb időt a  második barlanginmitációs szikla előtt töltöttük.

Nekem az tetszett, ahogy az egész teret felhasználták. A kiállítások közül pedig a túrázás, hagyományőrzés.Engemm a kitömött állatok kicsit megviselnek. Annyit még, hogy ezen kívül Zakopane-ban van Tátra múzeum, de az közel sem ennyire jó.

A múzeum után a Hotel Lomnic következett. Mindig megnézzük, mert a lenti borboltnál általában korhű autók vannak kiállítva. Utána már szertartás szerűen következik a Bajo Art, ami egy kis bolt az állomáshoz közel. Rengeteg kézzel készített ajándék van. A kedvenceim a maroknyi fa szívek, de vannak sálak, bohém sapkák, dísztárgyak, szappanok, cd-k - ha esetleg valakinek olyan autója lenne ami még rendelkezik ezzel a technikával, virágok és minden-minden ez egy "királylány" álom.

Nem olyan régen először voltunk a Sí múzeumban, ahol a világ legkedvesebb múzeum tulajdonosával találkoztunk. Mesélt nekünk arról, hogy hogyan gyűjtötték össze a tárgyakat és, hogy hogy látják a havas sportok jövőjét a sielésen kívül a Tátrában. Rengeteg magyar vonatkozású tárgyulk van és majdnem minden téli sporteszközük kézzel készült darab. Van egy saját kunyhójuk is berendezve.  Nagyon jól éreztülk magunkat, úgyhogy nem csak a korabeli hangulatért érdemes betérni.

Végül pedig a vonat megálló a Lomnicnál. Már többször meséltem, hogy a fiúk nagy vonatrajongók. Bármikor itt vagyunk, ez egy kötelező állomás. Kávét veszünk padra ülünk és várjuk a vonatokat. Van, hogy az állomás mögötti boltban veszünk valami elemózsiát is; szuper a házi sajtjuk zsemlévet! Egyébként a közértet Sinatrának hívják, igen, mint az énekest. Ha pedig nagyon éhesek vagyunk akkor az állomás épülete mögött van egy étterem, ahova inkább a helyiek járnak. Nem tudom a nevét, és a térképen sincs rajta, de azt hiszem van pár képem még róla majd onnan megpróbálom kideríteni.

Bármikor megyünk sokáig maradunk, próbálunk minél több időt eltölteni itt, és töltekezni. Ennek a helynek van egy leírhatatlam megfoghatatlan atmoszférája, amibe kapaszkodni kell, meg beleharapni. Minden hazautunk csendben telik, ilyenkor, már hideg van, még nyáron is. A fiúk alszanak, mi pedig rádiót hallgatunk vagy arról beszélgetünk mi volt a legobb a napban. Ilyenkor már nincs csodás panoráma, hegyekkel és fenyvesekkel, csak az apró házak világító szemei a messzeségben. Á vezet, én pedig végig stresszelek, hogy mikor jön a medve, vagy bármilyen állat az erdei utakon. A lábaim fájnak és semmire nem vágyom csak a meleg fürdőre és a rozmaringos krémre és egy igazi meleg vacsorára. Közben pedig csak magamban suttogom, mert nem akakrom elhinni hogy megint végetért -Viszlát Lomnic! Viszlát, nemsokára!