Az
ősz megint a Tátárába hozott minket. Hajnalok hajnalán keltünk. Amikor végre
beköszönt az ősz minden reggel köddel kezdődik és, mint a fák a nap is vörös és
narancs színben kel. Bár azt mondják, hogy a Tátra télen igazán fenséges, nekem
mégis ősszel a leges-legszebb. A fák pontosan ugyanúgy, mint kezték befejezik
az idei évüket. Minden rügy először barna- aztán narancs vagy pirosas és utána
sárga-virágoszöld. Így ősszel minden pontosan visszafelé történik. Zöld-sárga,
narancs- narancs, és végül barna lesz minden levél. Már majdnem minden fa
felöltözött az őszi bálba. Tégla, gesztenyebarna, kármin, indiai vörös,
réz, bíbor, rózsafa, umber, borostyán, okker, arany és homok és bergamot. A
természetet nem lehet felülmúlni semmiben egyszerűen nem lehet. Ha minden
minden szín az enyém lenne akkor sem tudnék ilyen színeket kikeverni vagy még
kigondolni sem. Milyen csodás a terméset és mennyire porszemyik vagyunk a
nagyságához kreativításához képest.
A Štiavnické vrchyben tehenek legelésznek, meg is állunk egy kicsit és felbontjuk
az otthon készült teát, amit termoszban hoztuk. Milyen jó hallani a természet
hangjait.Itt nem csörren telefon és nincsernek végeláthatatlan üzenetek
és feladatok, videohívások, prezentációk és marketings stratédia. Nincsenek
emberek sem; csak mi és a ködnyalta száraz fű szaga és a levelek vizes szaga.
Visszaülünk,
idén Selmecbánya felé mentünk messziről biccentett a Kálvária a Klopacka-nak
az pedig halkan koppant a régi idők emlékére. Körmöcbányán még előtűnik a nagy
ködben a torony, de abban a pillanatban el is tűnik, mitha egy óriási fehér
dunyha alatt forgolódna.
Az
idén egy aprócska kis goral házat
béreltünk. Igazi kis otthonunk volt főleg esténként, amikor fáradtan és fázva
megérkeztünk és a kis kályhába begyújtva a tűz mellett olvastunk és
vacsoráztunk.
Természetesen,
leróttuk a szokásos városi körünket is. Mindig van ahova visszatérünk, és
mindig van újdonség is, amit fel kell fedezni. Persze nekem mindig vannak
terveim is, hogy mi az amit látni szeretnék. Ezek olyan dolgok amiket
véletlenül meglátok, vagy csak úgy felfedezek a google maps-en. Így került fel
a mostani utazás céljai közé Kaplica pw. Najświętszego Serca Pana
Jezusa w Jaszczurówce, aminek a kiejtésével nem is próbálkoznék
:O).
Á a
Poprádi tóhoz szeretett volna menni. Az odaúton a könnyebb óriási feketefenyők
között vezető vízesésekkel tarkított, de betonozott utat választottuk, mivel
szerettük volna minenképen megnézni a szimbolikus temetőt.
A szimbolikus temető (1525 m-rel a tenger felett) az Ostrva nyugati lejtőinél, a
Popradské pleso (Popradské-tó) közelében található. Emlékműként épült a
Magas-Tátrában dolgozó és tragikus halált embereknek, kivételesen néhány híres
embernek is. A turisták nagyon gyakran látogatják ezt a helyet.
Jelenleg
több, mint 160 emléktábla és 50 kézzel faragott fakereszt található. A táblák
aprók. Sima kocka, szív és sziklán llévő hegymászók. Némelyiken apró virágok és
koszorúk, vagy egy-egy masniba kötött szalag. A keresztek pirosak, kékek
rengeteg inda, virág és sok más motívum díszíti őket. Szívek, kankalinok,
tulipánok, csillagok és kelyhek, amelyek felett ostya lebeg. Harsány színükkel
hirdetik a másvilágot. Eredetileg a
tragédiák helyén emeltek táblákat a Magas-Tátrában, de Otakar Štáfl akadémikus művésztalálta ki a
szimbolikus temető alapításának ötletét végül a felesége és néhány barátja volt
az, aki 1936-ban létrehozta. 1940-ben
készült el, és a következő mottóval állt a nyilvánosság elé: „A halál emlékére
és az élők figyelmeztetésére”.
Milyen
bölcs is ez, mert a Tátra pontosan ilyen. Hív és titkokat mutat és ölel a
fákkal és napsütéssel és apró szelekkel, neszekkel. Itt-ott feltűnő állatokal,
de zordon és kegyetlen is tud lenni akár egyik pillanatról a másikra. Hirtelen
hóeséssel és ruhát hajat tépő széllel, ami az arcodbaharap olyan mélyen, hogy
napokig érzed az aprócska fogak nyomát. A Tátra félelmetes csak egy rossz lépés
egy elvétett ösvény és az ember nagy bajba kerülhet. Szeretem és félem őt addig,
amíg meg nem halok és utána is örökké.
Csend van bennem lehunyom a szemem és a Tátra tömjén szagú fáira gondolok szinte
hallani, ahogy gyermeki szeretettel ringatják az elveszett lelkeket. Már
nincsenek egyedül, mert új családra leltek. Ott vannak mindenhol, az erdő
mélyén a görgetegek tetjén, az út porában, hála éneküket pedig a szél viszi a
Lomnicig, hogy onnan szórja szét a tájra.
Innen
már csak pár lépés a Poprádi tó, amiről csak annyit tudok mondani, hogy a
látvánnya mindenek felett káprázatos, a körülötte lévő kőgörgeteges csúcsokkal
együtt. Amikor ilyet látok akkor engem mindig elfog az igazi szabaság érzés. Némi
szarvas pörkölt és gőzgombóc után vágunk neki a visszaútnak a sziklás meredek
részen. Egyre közelebb kerül a patak és vízeséséek és, mint egy jól
megtervezett terepasztal szereplői mögöttünk a kis házak és mégapróbb emberek.
Már-már giccses hihetetlen látvánnyal búcsúznak. Törpefenyős résznél már a fiúk
csak belül kézenfogva jönnek melletünk, hiszen a bal oldalunkon tátongó
szakadék a semmibe visz mintha alja sem lenne. Minden sziklából fenyők
ágaskodank, a nap pedig kegyetlen gyorsasággal igyekszik nyugovóra. Mindig ezek
a legkritikusabb órák és percek számunkra. Hiszen, ha besötétedik nem fogunk
látni rendesen és akár mínuszokig süllyedhet a hőmérséklet. Mindig ilyenkor
tesszük meg a legnagyobb vágtában a kilómétereket. Itt pontosan azért, hogy még
elcsípjük az utolsó vonatot Strepské Plesonál, mert gyalog indultunk a Popradské
Pleso állomástól. Elértük az utolsó vonatot és teljes sötétben értünk az
autóhoz.
A
fiúk a hátsó ülésen majdnem azonnal elaludtak. Mi pedig, mint mindig Oldies
hallgatunk. Szépen mennek a kis tátrai falvak mellettünk. Még fény van a Kostol
Nanebovzatia Panny Márie apró kápolnájában. Az
oltáron lévő fa anygalok egyike egy pillanatra elbóbiskolt. Fordulunk Ždiar-nál
és a Bélai Tátra pont beszélget a holddal. Nem hallom mit beszélnek csak annyit
látok, hogy a hold kedvesen betakarja és nagykezével lapogatja a paplana
sarkát. Megyünk a sötétben és nézem a másik oldalon elterülő falucska távolodó
meleg fényeit. Már a fák között vagyunk bent a hatalmas rengetegben. Jóéjt int
a templom tornya Tatranská
Javorina-nál és én arra gondolok, hogy mennyire hálás vagyok. Mindenért,
ami ma történt, mert nem lehetett volna jobb,mert ez egy tökéletes nap volt.
Másnap
elhatározzuk, hogy a Lovagra mászunk egyenesen fel a kereszthez. Ilyenkor már reggel
is elkél a rozmaringos kenőcs a fáradt
izmokra. A Tátra minden hegyének saját személyisége van.
Mindegik más. Van büszke, és érzelmes,
és érzékeny és hiú is. Az utóbbi sejtelmes és mesebeli. Az ilyen erdőkben
mindig elfog az a tudat, hogy akárhonnan előléphet piroska, vagy a rőzsét hordó nagyanyó. Óriási fák és
tömjénes karácsony illat. Pontosan olyan, mint amikor a fát behozzuk a nappaliba
és szét terjed az a fennséges fenyőillat. Itt minden nap ünnep van, csak
rajtunk múlik, hogy meghalljuk-e az ezer toboz hívó harang szavát. Bár időben
érjük el a Polana Kondratowa-t, mégis úgy döntünk, hogy a mi napra ennyi volt
az utunk. Célok és csúcsok mindig vannak, de jó néha csak élvezni azt, amink
van és nem vágyni másra.
Este
ünnepelünk még egy Biedronkából rögtönzött torta is az asztalra kerül. Az
éjszaka egyre csendesebb már csak az apró parazsak pislákolnak a kandallóban én
pedig Vermeer- ről olvasok és Han van Meegeren hihetetlen hamisításairól.
Más
nap már korán reggel Bad Altschmecks- ről indultunk felfelé a Tarajkára, mivel
az volt a tervünk, hogy végre felmegyünk a nagy vízesésig és onnan pedig még tovább a Zamkovskeho chalet- hez. Onnan
pedig át a Lomnicra a Skalanté plesohoz majd a felvonóval le a Lomnicról.
Nagy vállalkozás volt és akár nagyon rosszul
is elsülhetett volna, de nagy szerencsével meglett. Kezdtük azzal, hogy nem
működött a lanovka, mert pontosan akkor álltak át a téli időszakra, hát
őszintén megmondom, hogy nem számoltunk azzal a „pár” kilométerrel. A
gyerekekkel főleg, amíg kicsik megtanultuk, hogy nagyon pontosan kell
számolnunk, mert nem fogják bírni...., de bele vágtunk így is. Bár voltak
szakaszok ahol Á zsákként cipelte a fiúkat felváltva. De még így is elég
gyorsan felértünk a menedék házhoz. Onnan pedig
lenti ösvényen mentünk tovább közvetlenül a Cold creek-nél lévő
vízeséseknél. Ezzel nem lehet betelni és elfelejteni, ez egy olyan élmény,
amire akkor is emlékezni fogok mielőtt meghalok. Ha a Tarajka édesség lenne
akkor egy végeláthatatlan habos emeletes torta lenne. Minden sziklán egy másik
szikla és minden vízeséséen egy másik vízesés kilométereken keresztül. Pallók
árkok fordulók és a friss hideg víz illata. Felettünk a Koncsiszta és a FerencJózsef csúcs. A nagyvízeséshez már kőről-kőre lépve haladunk nekem ez mindig
megterhelőbb bármilyen emelkedőnél. A menedékháznál végre tudtunk pihenni, de
nem sokat, hiszen még félúton sem voltunk. A törpefenybesben lévő fehér
kövezett úton. Ilyenkor az ember már csak a célra koncentrál. Bár a jobb
oldalon elterülő táj látványa leírhatatlan olyan mintha a világ végére lehetne
látni hegyek házak települések. (Szerencse, hogy feltalálták a fényképezőgépet,
mert különben ezt a látványt apaírra festeni, vagy rajzolni nem lehet, nincs akkor
apapír ami ezt befogadja.) Lassan a Lomnici csúcs is elkezdett közeledni
balról. Még az apró piros felvonó is egyre nagyobbá vált. Éppen az utolsó szervízmenetet
kaptuk el a második felvonónál és voltak olyan kedvesek, hogy a ilyenkor már
inkább csomagokkal tűzdelt felvonóval levittek mindket majd 2000 méter magasból.
Őszintén megmondom, hogy nem tudom mit tettünk volna, ha nem és a -2 fokban vak
sötétben ott rekekdünk 2 gyerekkel 2000 méteren. Igen a túrázás izgalmas és
sokszor minden csak a szerencsén múlik. Aznap este Á főzött, amit egy helyi
étterem tálalt. Minden nagyon finom volt, főleg a leves és a mákos núdli. Amikor
végeztünk már teljesen sötét volt, de még ittunk egy kávét csak, hogy nézhessük
a vonatokat
és a svájci stílusú épületeket. A kávézóban barna cukor illat volt és az
ablaknál ülve láttuk a hazautazókat és az érkezőket, mi most nem siettünk
sehova megálltunk az időben. Csendben egy oda
nem illő dal szólt, de akkor ott valahogy mégis tökéletes volt. Annyira
tetszett, hogy otthon azonnal megtanultam az ukulelén azóta is ezt játszom,
amikor meg akakrom állítani az időt és emlékezzek arra a néhány percre.
„Up
above candles on air flicker
Oh,
they flicker and they float
But
I'm up here holding on
To
all those chandeliers of hope
Like
some drunken Elvis singing
I
go singing out of tune
Saying
how I always loved you darling
And
I always will
Oh,
when you're still waiting for the snow to fall
Doesn't
really feel like Christmas at all
Still
waiting for the snow to fall
It
doesn't really feel like Christmas at all
Those
Christmas lights
Light
up the street
Down
where the sea and city meet
May
all your troubles soon be gone
Oh,
Christmas lights, keep shining on”
Aki
ismer, most azt fogja hinni, hogy beteg vagyok, vagy legalább is megőrültem,
mert ez a kis kirándulás tökéletes volt. Mindennél tökéletesebb és örökre az is
marad, örökre.
