A nappaliban ülök és örülök, hogy végre a fákról már a legtöbb levelet lerázta a szél. Már tegnap végeztem a levél szedéssel és darálással, komposztálással. Minden kertnek lelke van, olyan, mint egy vad hóbortos bóklászó gyereklélek. Minél többet vagyunk vele és dolgozunk benne annál jobban ismerjük. Bár sokszor nem is azt adja, amit mi elvárunk, hanem azt amire szükségünk van, de egyre jobban idomul hozzánk és szeret minket.
A kertben már ébren vannak a cinegék. Ágról ára járnak, szerényen szállnak, micsoda mutuaványok, hol fejjel lefelé, hol forogva kapaszkodnak a kintmaradt nádszárakon. Van itt fekete kalapos és kék kabátos és időről-időre csapatban beköszönnek a fehér prémes kabátot viselő apró őszapók is. Már messziről csilingel a harkály éneke, már várom, hogy megérkezzen megrázza a zöld talárját és piros kalapját - most a puha füge a kedvence. A fiúk a napplaiban kotorásznak. A plüsseiket kihorták és a krumpliemberekkel játszanak. Reggelizek és olvasok. Még mindig tartank a paradicsomok nyárról.
Gondolatban már máshol vagyok. Azon a helyen, ahol igazán otthon érzem magam, fenn a magyas hegyekben. Minden októberben eltöltünk egy kis időt a Tátrában.
Már rutinos pakoló vagyok. Bakancsok, túra nadrágok, kamáslik, és vastag zoknik, botok és kesztyűk. Sok sapka és sálak és miegymás. Már a felvidéken vagyunk Honton keresztül megyünk észak felé. Már Selmecbányán át megyünk és a nagy ködben még így is megpillantom a kálvária templomának tetejét. Erdők és patakok sora. Egyre sűrűsödnek az égetett fából készült gerandaházak. Még egy utolsó pillantás Körmöcbánya temploma felé, ami az óriási ködben les rám. A patak folyóvá duzzad melletünk és már hömpölyög a folyam. Nemsokára Árva jön. Az a hatalmas szikla csak, úgy magasokdik a várral az árva kis falu közepén, egyenesen vonza felfelé az ember szemét. Mindegy hányszor látom, lenyűgöz és egyszerűen nem tudom levenni róla a szemem. A vár után már csak egyetlen dolog lenyűgözőbb. Meglátni a Tátárát. Soha nem felejtem el, amikor először láttam. Olyan volt, mint egy óriási porcukros kuglófsor, amihez örökké zúgó fenyvesek vezetnek. Néhol a hó igazán keménynek látszik pont olyan, mint a kristálycukor. Van benne valami fenséges és félelmetes is, amit a kedves völgyei is a meredélyek árnyékaiból néznek. A sziklákon ezer tekergő gyökérrel kapaszkodó gigászfenyői az ég felé susokgják magányos litániájukat, könyörögve a szélnek, ne pusztítsa törje őket. Ahogy a nagy fák között haladunk az autóval egyre puhább árnyéka a nől mindennek körüköttünk.
Az út melett mindenhol csak utak indulnak befelé a rejtéjes mindig változó erdőbe, örökké mennek futnak és kanyarognak mintha nem is találnák az utukat. Néhol tisztások és apró kunyhók, amikből finom enyves fenyőfa füst száll, amivel játszik a szél. Sajt kendők már lecsöpögtek és a friss sajt a formákból kikerülve már felakasztva lóg, hogy sötétre füstölődjön.
Haladunk a szállásunk felé, kipakolunk. Minden szobában nagy ablakok. Már most érkeznek az óriás papalanfellegek a hegyek felől és a lomha köd az ablakokat kopogtatja, hirtelen némító csend támad és a táj megdermed, csak a felhők vonulnak. Eljön az éj is, mi pedig pihenünk, hogy a lábaink bírják az elkövetkezendő túrákat.
Reggel hatalmas reggeli várt minket, a fiúk pedig az ablakból az éjszaka esett havat kémlelik. Én a nagy fotelben kötök, mert néha jó csak úgy lenni, és múlatni a reggeleket. Szem, szem után következik, nagyon megnyugtató és a legjobb gondolkodató és elmélkeztető.
Lassan szedelőzködünk és a városban kezdjük a „túrát”. Már bejáratott helyeinkre megyünk. A piacon az öreg bácsitól, grillezett sajtot és áfonyalekvárt veszünk, van hogy felmegyünk a Gubarovkára, és kiülünk napozni és élvezni a kilátást. A vároba visszaérve, eszünk a Samantában egy kis süteményt és sétálunk a faépületek között. Ebédre a fiúk a pirogot próbálgatják. Van belőle ezer ízű. Én bevallom, hogy irtózom minden dombóctól és derellyétől és hasonlótól, így inkább a káposzta leves az, amit legtöbbször válaszok.
Következő nap már egy könnyű túrára indulunk, a fiúkkal a közeli völgyben. Mivel a Tátrában minden lehetséges, és egyetlen nap akár minden évszak beköszönthet. Ma meleg van még az erdőben is. A fiúkkal a rét utáni háznál vagyunk. Az anyukámnak mindig mondom, hogy szerintem ide kellene költözniük. Egy fahídon állunk a jobb oldalon egy csinos kis vízesés a bal oldalon, pedig a ház, aminek a kertjében fut a patak. Pontosan mellette fut a túra út a Bialego dolina felé. Az út mellett már csak egy ilyen ház van, ahol egy öreg bácsika faragott madárkákat árul, ott az erdő közepén. Visszafelé még betérünk a réten sajtot venni és a füstös fakunyhóba, finom édeskés tejillat fogad minket. Serceg és csikorog a sajt a fogam között virágos hegyi mező íze van.
Tovább indulunk a vacsorát pedig már az Óda a békához fogadóban töltjük. Itt a legfinomabb a sült hal és a legnagyobb a kemence. Lassan lemegy a nap és a hegycsúcs felett feljön a hold- ilyenkor szederszívű gazdátlan csendesség ül a völgyre. A gerendaházak szemei kigyúlnak. A kéményekből füst lengedez és a szél tömjén szagú égett fa illatot hint a járdákra. Gyűlnek a hamuszín fellegek is a hegyek felett, mi pedig az ágyból nézzük a nagy lovagot ahogy lehunnya a szemét és pihen. -A mese itt véget ér, de ígérem nemsokára folytatódik- Jóéjszakát gyerekek!