Anyám Mondta

Visszaemlékezés májusra:
Rohanok az ovi felé, - ahogy anyám mondta: “Ez az anyák sorsa”- csak messze tudtam parkolni, amikor nagy esemény van kicsit jót is tesz a séta az utca sarkától az Óvodáig. Mire oda érek a 10 perce befejezett munkám minden baját gondját a láthatatlan bőröndömbe pakolom lezárom és az óvoda ajtaja elé teszem. Kinyitom a kis zárat kerítésen és belépek, most már csak az ünnepé vagyok. Az anyák, mamák, papák, nagynénik és -bácsik már az udvaron gyülekeznek. Mindenki készül, hogy hallja a hetek óta autózás, babázás, fürdés közben ismételt vers foszlányokat ünnepien, egységben.
-Szoktál sírni?- Szólít meg valaki a tömegből. Zavarban vagyok nem tudom, hogy fel merjem-e vállalni, hogy csakis azért hoztam a telefonom, mert akkor arra koncentrálok, hogy minél jobb felvételeket készítsek azoknak, akik nem láthatják a fiúkat élőben, pont azért, hogy ne az én szipogásomat kelljen hallania mindenkinek; vagy bevalljam, hogy ilyenkor minden az elmúlt négy évben eltelt jó és rossz pillanat egy óriási érzelem hullámként terít be azonnal, amikor a terembe lépek és úgy érzem nincs menekvés. Nem tudok válaszolni, már jön is a válasz.
- Készültem, egy százas papírzsebkendővel, szívesen adok!- megköszönöm és nevetünk.
Bevonul a tömeg és mindenki elfoglalja a helyét az aprócska padokon. A feldíszített teremben már csak a sok lélegzet kánonát hallani. Egyszer csak kézenfogva araszolnak kisfiúk és lányok, csendülnek a versek, dalok. “Anyu, végy egy hegyet nékem, olyan magasat, ha elfárad, ráülhessen csúcsára a nap – erdejében madár szálljon, rókakölyök, őzfi játsszon – olyan hegy legyen!” 1 Én pedig a padba kapaszkodok, itt vagyok, de csak testben, mert legbelül minden szó és dalam utazásra hív. 
Huss, a következő pillanatban, már “Husiovónéni” /Nusi néni/ mellett ülök, -5 éves vagyok- ő éppen papírmassé fejet készít egybábnak, én pedig piros papírból vágok ki tulipánokat. Rajongok érte és boldog vagyok, rámnéz és mosolygunk, hirtelen megtörli a kezét leveszi a szemüvegét és ölel, ölel, ölel.
Tapsolok, a gyerekek szavalnak, táncolnak szívekkel a kezükben, és a dal folytatódik: “Aztán végy nekem egy rétet, piros, sárga, kék virágokkal legyen telis- teli az a rét –…” 2 behunyom a szemem. 
6 éves vagyok éppen egy nagy csokor pipaccsal, búzavirággal, margarétával tartok haza egy nyári délutánon. Anyám már vár, fülembe cseng a nevetése, látom, ahogy vázáért kotorász és örül a virágoknak. Látom, ahogy megnyugszik, mivel egész délután várt, hogy hazaérjek a játékból. Mindent szerettem a faluban, ahol felnőttem. Úgy keltelm fel minden nap, hogy boldog vagyok. A nyáriszünetben élveztem a napokat, a perzselt szagú búzatáblát, a szalmabálákra mászást, patakban fürdést, a verebek pacsirták énekét és a sok játékot a többi gyerekkel a réten.
Újra hallom a dalt -“tiéd mind a kert, a lanka, cinke, rigó, búbosbanka s mennyi szép madár!” 3 - 
A dédi kertjében vagyok ott azon a titkos sarkon ahol látni a templomtornyot és a háztetőket, amit annyira szeretek. Megfordulok és lefelé szaladok a betonozott udvaron a szőlőlugas alatt. A fehér hosszú terített asztal mellett az újjaim vége érinti a felállított székek szélét. Marika néniét, Béla atyáét, Nene székét.

Felpillantok és a mama éppen porcukrot hint a rétesre, amit Annuska nénivel nyújtottak. Én még mindig mindig a padba kapaszkodom. Mindenki tapsol és Zsófi néni zárja a műsort. Zavart büszkeséggel konstatálom: megúsztam, nem sírtam, figyelek és teljesen jelen vagyok. Ekkor, pont ekkor Zsófinénihangja elcsuklik és mintha az égi csapokból dőlne harmatos szemek töltök meg a teret. Köztük én is, most már vágyakozva nézem az előttem lévő táskából kikandikáló felajánlott 100-as zsebkendő csomagot. Fejet hajtok és érzem, ahogy sodor a hullám, beterítenek az álmatlan éjszakák, nevetések, a szófogadatlan pillanatok, a büszkeség, a vágyakozás, a kötöttség, a lemondás, a szertet, a rajongás minden jó és rossz, amit az anyáknak ki kell állni ebben a pillanatban gyűlik össze. Anyám mondta: “Ez az anyák sorsa”. Közben becsukom a szememet és megértem, miért nem voltam ott a gyerekeim műsorán egészen: mellettem áll Husinéni, Mama, Anya és mindenki aki valaha, anyám volt nem szólunk csak mosolygunk és mindenki csak ölel, ölel ölel.

1 Zelk Zoltán: Anyu, végy egy hegyet nékem részlet
2 Zelk Zoltán: Anyu, végy egy hegyet nékem részlet
3 Zelk Zoltán: Anyu, végy egy hegyet nékem részlet



Hahó, Van még itt valaki?




Hahó, Van még itt valaki? Kitartott még valaki? Tudom két év hosszú idő, de talán megbocsájtjátok nekem ezt az emberi léptékben kicsinyke időt. Oh, hova tűntem? Ide és oda és mindenhova. Pont úgy mint Mary Poppins... tudtam, hogy máshol van rám szükség... nem itt. Hogy mi történt? Hát.... sok-sok minden. Főképen sok gyerekes pillanat és sok- sok munka és Túrázás és utazás ( erről majd később).

Most az elejéről kezdem, pontosan onnan ahol abbahagytam. A fiúk oviba kerültek és tudtam, hogy mivel nekem vissza kell mennem dolgozni, és mivel az én szakmám nem az a 4 órás anya munka féle - pedig nagyon szeretem csinálni- ezért valamit fel kellet adnom az életemből. Nagyon szerettem itt lenni péntkenként, de tudtam, azt is, hogy fel kell adnom ezt a részt magamból, mert a gyerekek a legfontosabbak. Nehéz volt, de tudtam, hogy egyszer eljön majd az idő amikor újra itt lehetek és elmondhatom mi történ az elmúlt időben és megoszthatom a rengeteg rengeteg képet és történetet.

Mi változott?

1 A fiúk oviba mentek, sok keresgélés után megtaláltuk a nekünk tökéletes helyet és hihetetlen óvónéniket, dajkákat és fejlesztőket- akiket innen is puszilok-, nagyon sokat köszönhetünk nekik az elmúlt években.

2 Megtanultam vezetni, ez főleg az óvodába járással kapcsolatos, mert  nem tudtam volna a fiúkat vinni nap, mint nap és megvettem az első autóm is, ami nekem nagy szó :O). Most már több mit két éve fenoménkedek az utakon.

3 Karriert váltottam. Az autóipartól most sem vagyok nagyon távol, de egy kisebb csapattal dolgozom és élem meg nap mint, nap mit jelent boldog munkatársakkal dolgozni. Pontosan az a foglalkozásom, hogy a körülöttem dolgozókat megtanítsam látmi a boldogságot ottt és abban a szituációban ahol vannak. Az időm nagyrészét itthon töltöm ( erről majd írok még, ha lesz rá valakinek igénye, hogy pontosan milyen is az otthoni munkavégzés) nagyjából minden hónapban egy hetet valahol külföldön dolgozom Európában, amit egyrészben nagyon élvezek, másrészt nehezen élek meg.

4 Ha nem az irodában vagyok akkor túrázom a családommal. Igen, már ezer éve az erdő felé húz a szívem, vagyis pontosan annyi ideje, amióta gyerekként láttam a Másfélmillió lépés Magyarországon-t, majd amikor terhes lettem és ágyfogságon voltam ( erről itt olvashattok) megnéztem minden akkori részt a Hazajáróból. Csak ennyi kellett és egy Lengyelországi esküvő, ami eljuttatot minket az első Tátrai utunkra, meg lettünk fertőzve és azóta sem sikerült kigyógyulnunk. Járjuk az utakat és az ezermétereket (fiúk is), menedékháztól menedékházig, kerültünk már hatalmas hóviharba, ami visszafordulásra kényszerített és élvezzük a hegyi tisztások friss sajtjait ( erről is majd később írok részletesen.)

5 Igen még mindig festek és kézműveskedek, és írok, de csak az ovinak és a helyi lapoknak, ez pont elég is és teljesen kitölti minden időmet, ami csak szabad.

Még nem tudom, pontosan milyen rendszerben, de megosztom az elmúlt és új pillanatokat a következő időben. Bár megfordult a fejemben, hogy a blog, mint kommunikációs forma esetleg nem létezik már? Majd kiderül... Addig is szeretettel ajánlom magam, mint régen mondták egy képpel, magamról.. mert ritka az ilyen (és most kettő új kép is lett a blogon :O) nem azt nem mondom meghogy hol, majd egyszer rátalálunk együtt. Addig is péntekenként újra jönnek a felnőtt mesék. Hegyekről, felnőttekről, gyerekekről és sok-sok másról.

-------------------à tout à l'heure-----------------------