Karácsonyi Kuckó
















Egy kicsit megkésve, , ahogy ígértem itt a beszámoló a kia karácsonyi kuckóról, amit a fiúknak készítettem. Tilda és Maileg inspiráció alapján készült. A kiegészítőket pár év alatt gyűjtöttem, az én kedvenceim a polcon lévő kacsák és az apró mackó.a képkeretben. A legjobb az egészben viszont az, hogy a fiúknak is nagyon tetszik. Ábel rendszeresen olvassa a Thomas a gőzmozdony könyvét a kis kuckóban. András is szeretne itt könyvezni... de már nem fér oda, de pár napon belül ez is megoldódik.... de ezt majd máskor.

Nagymamám Karácsonyi Titka...










































Megadtam magam. Már öt napja. Valahogy úgy, mint amikor egy szikláról hátrafelé ugranak fejest a tengerbe a filmekben. Pont így ugrottam bele a karácsony előtti napokba. Vitt is az ár és nem tudtam menekülni. Éppen csak, annyira tudtam kidugni a fejem a vízből, hogy ne fulladjak meg. Elmerültem és bevallom élveztem, hogy maga alá gyűrt az ünnep elsöprő hulláma. Nem is kapálóztam tovább csak, hagytam, hogy vigyen, sodorjon és tegyen velem azt amit akar. Elengedtem, mindent, amit meg kellett volna tennem …szerintem és végre, hetek óta jól esett nem tudni, nem akarni semmit bármilyen önzőn is hangzik, csak lenni ott a sodrásban és hagyni, hogy minden úgy legyen, ahogyan hagyom, hogy legyen.

Így főztem a lekvárokat, csináltam a bonbonokat, készítettem csomagokat és csomagoltam az ajándékokat. Fények gyúltak és kávék készültek és kekszek. Vendégek jöttek és mentek. Az éj pedig mindig olyan hamar eljött. Láttam, hogy a ház sarkánál várakozik kettőkor, miközben a szomszéd macskát figyeli, ahogy az ablakban enni kér. Hosszú köpenye van, olyan óriási csuklyával, ami kármin bársony szalaggal van megkötve a nyakán, és kölyök arca van. A haja pedig fekete, és bozontos. Jaj, el ne mondjátok neki, hogy láttam, akkor ott. Még kiderül, hogy macskapárti és nem is olyan félelmetes, amikor sötétben a tájra megveti óriási ágyát, mint ahogy azt gyerekként gondoltuk.

A nagymamám mindig azt mondja, hogy az a munka, amit másokba fektetsz olyan, amit soha nem kapsz vissza. Senki nem fizeti meg neked. Lehetsz kedves, csalódsz majd, lehetsz nagylelkű és fukarságba ütközöl majd, lehetsz odaadó és zárt ajtókra találsz. Ennek ellenére mindig tenni kell, azt ami jó, mert a végén csak ez marad. Azok az érzések, amelyekkel nem ajándékozunk meg másokat, elvesznek. A mamám azt is mondja, hogy megsiratta a fát. A szépségét és minden díszét. Minden évben megsiratja, én pedig tudom a titkát miért. Nem is egy titok, hanem rengeteg: A háború karácsonyai miatt. (Amikor szenet lopott és a katonák elfogták és, amikor elengedték az épület folyosóján talált egy fát, amit elcsent és hazavitt és így bár hidegben, de díszített fával ünnepeltek.) A tábori karácsony miatt (amiről nem is beszél), a belgiumi karácsony, miatt amiről csak most tudtunk meg mindent, és a hideg karácsony, miatt amikor paprikás krumplit ettek állva, mert nem volt más. Még, ha a megrázóról vagy rosszról is mesél, olyan hálával teszi. A mamám már nagyon öreg, rengeteg karácsonyt megélt már, de egyetlen csodás ajándékra sem emlékezett, amikor rákérdeztem, csak a karácsonyi emlékekre. Mi sem fogunk. Vannak napok, amikor nem vesszük észre azt a sok lehetőséget a boldogságra, ami körülöttünk van. Úgy gondolom, hogy az ünnepek estéi a hálaadás ideje. Ma este, legyünk hálásak, azért amink van, és azért ami majd következik. Legyen béke a lelkünkben, legyen mértékletesen elég, amink van, mert annyi mindenünk van, de amit nem birtokolhatunk, mindig az lesz majd a legértékesebb. Pontosan, mint a nagymamám könnye, amikor meglátja a fát.

Itthon a kanapén ülve érzem, hogy simogat a halvány téli hold fénye az ablakon át és bár hideg az éjszaka a szívem csak úgy olvad. A hálás lelkemben csendes hó esik a hegycsúcsokon, de még innen is hallom a karácsonyi harangokat. Hallom, hogy hívnak az ünnepre és én megyek csak megyek.