November






















































Az év legcsendesebb napjai. Még nem várakozunk apró színes fények között az ünnepre. A napok egyre hidegebbek és a reggeleknek oly nehéz nekikezdeni. A legnehezebb otthagyni a meleget az óriási hófehér takaró alatt. Sok-sok apró ránc és bugyor amikbe, reményeket lehet elrejteni. Az ágy mellett meleg házi cipő vár, nyújtózás és öntudatlan csoszogás a vízforralóhoz. Az ablakban éppen egy mátyásmadár falatozza az aszalt gyümölcsöket. A sötét van és a reggeli csend éppen az ébredő gondolatokat terelgeti álmosan. Meleg a bögre és a kanapén szorongatom. Minden egyes kávékorty vígasztal.
November, a fények megint mások. Lila és arany felhők kúsznak az égen. A levelek már kazlakban állnak az udvaron. Még nem tudom, mikor szedjük majd össze, de most jó bámulni ezt a hirtelen jött szín kavalkádot. Az erdőben piknikezünk, ilyenkor a legszebb, a fiúk pedig ide-oda cikáznak az avarban. Sokszor nézem őket, ahogy önfeledten játszanak, és arra gondolok, amikor még mi tettük ezt. Nemrég állatsimogatót építettek az egyik ösvény mellé. Andris azonnal a papagájok kifutójához megy és a margarétás csengőjével, ami a kis motorján van, egy nagyot csenget. Abban a pillanatban minden színes madár felröppen ijedtében. A levegőben mintha színes vatta pamacsokban szállna a füst egy másodpercre. hihetetlenül szép. Ő kacag, és én azonnal kérem, hogy ne tegye miközben a rémült nimfapapagájokat nézem, de közben arra gondolok, hogy mikor csendet újra, mert látni akarom megint a csapkodó szárnyakat. Annyit tanulunk szülőként, minden határt átlépünk és olyan belső ajtókat nyitunk ki, amikről addig nem is tudtunk. Néha ijesztő is lehet, amit találunk, de amíg élet van bennünk addig nincs baj. Egy biztos az élet nem a nyugalmas szelíd percekben zajlik nálunk. Hazafelé halkan megyünk az ösvényen, minden fűszál meghajlik utánunk. Lovak jönnek és elhagyják a fiúkat. Az autóig már gyors az út és hazafelé az égre nyúló fák alagútjában száguldunk.

A hónap végén újra útra keltünk. Holtakhoz indultunk, de élőkhöz érkeztünk. Meleg napos reggelek kergetnek minket a gyümölcsösbe a régi földúton. Az erdőben lévő sírok között tapintani lehet a csendet. A sírokat az ittlévők minden vágy és küszködése veszi körül. Egyetlen hang, ahogy Andris az úton szalad. Néha meg-megáll és megsimogat egy keresztet. Nem tudom, miért vagy, hogyan, mi soha nem mondtuk neki, még azt sem, hogy ide jövünk. Óriás fenyők a lemenő nap fényében ringatják az ágak végén lógó tobozokat, amik pont olyanok, mint a mama kakukkos óráján a súly. Én csak arra gondolok, milyen rövidre van szabva az időnk, bármit is kapunk nem futhatunk el előle. Végig kell élni, úgy ahogy rendelve van az első pillanattól asz utolsóig. Mit hozol nekünk November? Bármit is; végigéljük az első pillanattól az utolsóig.

Ps.: Igen elkészült. Bogár kutya az ágyon, filc karácsonyfadísz.