Rohanok az ovi felé, - ahogy anyám mondta: “Ez az anyák sorsa”- csak messze tudtam parkolni, amikor nagy esemény van kicsit jót is tesz a séta az utca sarkától az Óvodáig. Mire oda érek a 10 perce befejezett munkám minden baját gondját a láthatatlan bőröndömbe pakolom lezárom és az óvoda ajtaja elé teszem. Kinyitom a kis zárat kerítésen és belépek, most már csak az ünnepé vagyok. Az anyák, mamák, papák, nagynénik és -bácsik már az udvaron gyülekeznek. Mindenki készül, hogy hallja a hetek óta autózás, babázás, fürdés közben ismételt vers foszlányokat ünnepien, egységben.
-Szoktál sírni?- Szólít meg valaki a tömegből. Zavarban vagyok nem tudom, hogy fel merjem-e vállalni, hogy csakis azért hoztam a telefonom, mert akkor arra koncentrálok, hogy minél jobb felvételeket készítsek azoknak, akik nem láthatják a fiúkat élőben, pont azért, hogy ne az én szipogásomat kelljen hallania mindenkinek; vagy bevalljam, hogy ilyenkor minden az elmúlt négy évben eltelt jó és rossz pillanat egy óriási érzelem hullámként terít be azonnal, amikor a terembe lépek és úgy érzem nincs menekvés. Nem tudok válaszolni, már jön is a válasz.
- Készültem, egy százas papírzsebkendővel, szívesen adok!- megköszönöm és nevetünk.
Bevonul a tömeg és mindenki elfoglalja a helyét az aprócska padokon. A feldíszített teremben már csak a sok lélegzet kánonát hallani. Egyszer csak kézenfogva araszolnak kisfiúk és lányok, csendülnek a versek, dalok. “Anyu, végy egy hegyet nékem, olyan magasat, ha elfárad, ráülhessen csúcsára a nap – erdejében madár szálljon, rókakölyök, őzfi játsszon – olyan hegy legyen!” 1 Én pedig a padba kapaszkodok, itt vagyok, de csak testben, mert legbelül minden szó és dalam utazásra hív.
Huss, a következő pillanatban, már “Husiovónéni” /Nusi néni/ mellett ülök, -5 éves vagyok- ő éppen papírmassé fejet készít egybábnak, én pedig piros papírból vágok ki tulipánokat. Rajongok érte és boldog vagyok, rámnéz és mosolygunk, hirtelen megtörli a kezét leveszi a szemüvegét és ölel, ölel, ölel.
Tapsolok, a gyerekek szavalnak, táncolnak szívekkel a kezükben, és a dal folytatódik: “Aztán végy nekem egy rétet, piros, sárga, kék virágokkal legyen telis- teli az a rét –…” 2 behunyom a szemem.
6 éves vagyok éppen egy nagy csokor pipaccsal, búzavirággal, margarétával tartok haza egy nyári délutánon. Anyám már vár, fülembe cseng a nevetése, látom, ahogy vázáért kotorász és örül a virágoknak. Látom, ahogy megnyugszik, mivel egész délután várt, hogy hazaérjek a játékból. Mindent szerettem a faluban, ahol felnőttem. Úgy keltelm fel minden nap, hogy boldog vagyok. A nyáriszünetben élveztem a napokat, a perzselt szagú búzatáblát, a szalmabálákra mászást, patakban fürdést, a verebek pacsirták énekét és a sok játékot a többi gyerekkel a réten.
Újra hallom a dalt -“tiéd mind a kert, a lanka, cinke, rigó, búbosbanka s mennyi szép madár!” 3 -
A dédi kertjében vagyok ott azon a titkos sarkon ahol látni a templomtornyot és a háztetőket, amit annyira szeretek. Megfordulok és lefelé szaladok a betonozott udvaron a szőlőlugas alatt. A fehér hosszú terített asztal mellett az újjaim vége érinti a felállított székek szélét. Marika néniét, Béla atyáét, Nene székét.
Felpillantok és a mama éppen porcukrot hint a rétesre, amit Annuska nénivel nyújtottak. Én még mindig mindig a padba kapaszkodom. Mindenki tapsol és Zsófi néni zárja a műsort. Zavart büszkeséggel konstatálom: megúsztam, nem sírtam, figyelek és teljesen jelen vagyok. Ekkor, pont ekkor Zsófinénihangja elcsuklik és mintha az égi csapokból dőlne harmatos szemek töltök meg a teret. Köztük én is, most már vágyakozva nézem az előttem lévő táskából kikandikáló felajánlott 100-as zsebkendő csomagot. Fejet hajtok és érzem, ahogy sodor a hullám, beterítenek az álmatlan éjszakák, nevetések, a szófogadatlan pillanatok, a büszkeség, a vágyakozás, a kötöttség, a lemondás, a szertet, a rajongás minden jó és rossz, amit az anyáknak ki kell állni ebben a pillanatban gyűlik össze. Anyám mondta: “Ez az anyák sorsa”. Közben becsukom a szememet és megértem, miért nem voltam ott a gyerekeim műsorán egészen: mellettem áll Husinéni, Mama, Anya és mindenki aki valaha, anyám volt nem szólunk csak mosolygunk és mindenki csak ölel, ölel ölel.
1 Zelk Zoltán: Anyu, végy egy hegyet nékem részlet
2 Zelk Zoltán: Anyu, végy egy hegyet nékem részlet
3 Zelk Zoltán: Anyu, végy egy hegyet nékem részlet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése