Ez a nap is eljött és bár picit sem mertem bizakodni, de leesett az első hó. Bár ez nekünk már a második első, mert már hagyományként az első hó mindig a Tátrában ér minket. Így is volt ez idén is.
Vasárnap reggel volt. Fehér fény mindenhol. A kis faházunk ablakai még pislogva várják a pirkadatot. Még rózsaszín az ég, de már tudták, jön a fény. A hó mindig régi karácsonyokra emlékezteti őket valamit suttognak, aztán pedig gondolkodó csend ül rájuk. Újra szakadni kezdett. A terasz ablak, aminek a tető miatt nincs olyan jó rálátása az udvarra, töri meg a csendet.
-Esik?
-Esik! Kiáltja egy északi ablak, pont palánkra!
Hideg nincs. A szél is csak halkan dúdol. Vele suttog a szomorú fűz havas vesszeje is. Majd hirtelen gondol egyet és feltámad, mint a fenyvesben kóborló szél, de csak azért, hogy megsímogassa a falakat, igazi hideget nem hoz.
Mikor kiléptem a hálószoba ajtón, már nagy bársony fehérség fogadott. Friss, tiszta hó. Egy lábnyom, annyi sem volt rajta. Mezítláb mentem ki. A bőrpapucs szélén már éreztem, hogy lapát nagy kezével tapogatja a lábamat a hó. Felvettem egy gombóckát, milyen szabadság szaga van.
A fiúk is felkeltek és alig ettek valamit, azonnal kimentek. Ilyenkor élnek csak igazán. Előkerültek a szánkók. Kettő is van. Az egyik az enyém volt a másik az apukámé.
Pont olyanok, mint a Muppet Showban a két öreg. Folyamatosan egymásra licitálnak. Ki siklott többet gyümiben.* Kin szállítottak több karácsonyfát. Vagy, hogy kin ültek többen. Öregek, de amikor siklanak 5 éves gyerekként visítanak örömükben. Nagyon viccesek, de jó nézni, ahogy támogatják egymást még a legnagyobb nyári melegben is, amikor a pincében arra pár havas napra várnak.
El is indulunk a blokk körül a szánkóval. Á húzza a fiúkat, én csak élvezem a tájat, a sok fehérséget.
Ahogy sétálunk a ropogó hóhangja mellett egy parányi suttogás.
Fülelek. Csend. Aztán megint és megint.
Nagyon koncentrálnom kell, de már jól hallom.
-Gyere várlak!- De ismerős ez a hang.
Ó, igen ez az öreg titokzatos tölgyes Börzsöny.
Vissza is suttogom gyorsan, hogy -Indulunk!
Már az autóban is ülünk haladunk a hegyek felé. Álmos lomha köd takarja a szántókat az út mellett. Itt ott őzek kaparják a havat egy kis zöldért. A Dunakanyarban már erdős havas hegyoldal fogad. Ahogy megyünk felfelé a hegyi úton hajlanak össze a fák. A Rózsakunyhó alszik és néha belenevet a gondolkodtató csendbe. Semmi nagy dolog, csak eszébe jut pár tréfás történet, amit az egykoron benne tanyázó vadászok meséltek egymásnak.
Kiszállunk és azonnal érzem az erdő és hó nyers szagát. Nagy csend és békesség van körülöttem. Egy percig, mert utána a fiúk már futnak is a szánnal. Nagy bársonyhó mindenhol. Olyan, mint egy nagy szellőztett puha dunyha. Futnak, csak úgy repülnek a szélben a piros sálak.
Csúszik a dombon a szán és repülnek a hógolyók. Mások is vannak kint és számtalan hóember áll már a rét táncsparkettjén. Csendesen susmorog a szél apró mesét mond a fülükbe. A domboldalon nyári kórószálak állnak ki a hó alól. Úgy meredeznek felfelé mintha csak a bújkáló napot keresnék a vastag hófelhők között. Már senki nincs velük csak a tisztáson kószáló szél aki táncra perdíti őket, ne legyenek oly búsak.
A távolban egy kémény füstöl. Biztosan barátságosan meleg lehet a kályha mellett, ahogy betölti a szobai csendet a tűz pattogása. A fiúk teljesen kimelegedtek már a nagy rohangálásban, hógolyózásban.
Nemsokára karácsony és már érzem a vékony tojáshabos zongora billenyű** ízét a számban. Régi karácsonyok messzi fényei gyúlnak az égen, ahogy beköszönt a szürkület. Mi pedig elköszönünk. A Börzsöny még int majd elalszik. Újra esik a hó, az első hó.
* Egy rész a Nagy-hársas hegyen. Főleg gyümölccsel beültetett kertek között.
** Sütemény
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése