Újra Úton

 

Az ősz megint a Tátárába hozott minket. Hajnalok hajnalán keltünk. Amikor végre beköszönt az ősz minden reggel köddel kezdődik és, mint a fák a nap is vörös és narancs színben kel. Bár azt mondják, hogy a Tátra télen igazán fenséges, nekem mégis ősszel a leges-legszebb. A fák pontosan ugyanúgy, mint kezték befejezik az idei évüket. Minden rügy először barna- aztán narancs vagy pirosas és utána sárga-virágoszöld. Így ősszel minden pontosan visszafelé történik. Zöld-sárga, narancs- narancs, és végül barna lesz minden levél. Már majdnem minden fa felöltözött az őszi bálba. Tégla, gesztenyebarna, kármin, indiai vörös, réz, bíbor, rózsafa, umber, borostyán, okker, arany és homok és bergamot. A természetet nem lehet felülmúlni semmiben egyszerűen nem lehet. Ha minden minden szín az enyém lenne akkor sem tudnék ilyen színeket kikeverni vagy még kigondolni sem. Milyen csodás a terméset és mennyire porszemyik vagyunk a nagyságához kreativításához képest.

A Štiavnické vrchyben tehenek legelésznek, meg is állunk egy kicsit és felbontjuk az otthon készült teát, amit termoszban hoztuk. Milyen jó hallani a természet hangjait.Itt nem csörren  telefon és nincsernek végeláthatatlan üzenetek és feladatok, videohívások, prezentációk és marketings stratédia. Nincsenek emberek sem; csak mi és a ködnyalta száraz fű szaga és a levelek vizes szaga.

Visszaülünk, idén Selmecbánya felé mentünk messziről biccentett a Kálvária a Klopacka-nak az pedig halkan koppant a régi idők emlékére. Körmöcbányán még előtűnik a nagy ködben a torony, de abban a pillanatban el is tűnik, mitha egy óriási fehér dunyha alatt forgolódna. 

Az idén egy aprócska  kis goral házat béreltünk. Igazi kis otthonunk volt főleg esténként, amikor fáradtan és fázva megérkeztünk és a kis kályhába begyújtva a tűz mellett olvastunk és vacsoráztunk.

Természetesen, leróttuk a szokásos városi körünket is. Mindig van ahova visszatérünk, és mindig van újdonség is, amit fel kell fedezni. Persze nekem mindig vannak terveim is, hogy mi az amit látni szeretnék. Ezek olyan dolgok amiket véletlenül meglátok, vagy csak úgy felfedezek a google maps-en. Így került fel a mostani utazás céljai közé Kaplica pw. Najświętszego Serca Pana Jezusa w Jaszczurówce, aminek a kiejtésével nem is próbálkoznék :O). 

Á a Poprádi tóhoz szeretett volna menni. Az odaúton a könnyebb óriási feketefenyők között vezető vízesésekkel tarkított, de betonozott utat választottuk, mivel szerettük volna minenképen megnézni a szimbolikus temetőt.

 A szimbolikus temető (1525 m-rel a tenger felett) az Ostrva nyugati lejtőinél, a Popradské pleso (Popradské-tó) közelében található. Emlékműként épült a Magas-Tátrában dolgozó és tragikus halált embereknek, kivételesen néhány híres embernek is. A turisták nagyon gyakran látogatják ezt a helyet.

Jelenleg több, mint 160 emléktábla és 50 kézzel faragott fakereszt található. A táblák aprók. Sima kocka, szív és sziklán llévő hegymászók. Némelyiken apró virágok és koszorúk, vagy egy-egy masniba kötött szalag. A keresztek pirosak, kékek rengeteg inda, virág és sok más motívum díszíti őket. Szívek, kankalinok, tulipánok, csillagok és kelyhek, amelyek felett ostya lebeg. Harsány színükkel hirdetik a másvilágot. Eredetileg  a tragédiák helyén emeltek táblákat a Magas-Tátrában, de  Otakar Štáfl akadémikus művésztalálta ki a szimbolikus temető alapításának ötletét végül a felesége és néhány barátja volt az, aki 1936-ban  létrehozta. 1940-ben készült el, és a következő mottóval állt a nyilvánosság elé: „A halál emlékére és az élők figyelmeztetésére”.

Milyen bölcs is ez, mert a Tátra pontosan ilyen. Hív és titkokat mutat és ölel a fákkal és napsütéssel és apró szelekkel, neszekkel. Itt-ott feltűnő állatokal, de zordon és kegyetlen is tud lenni akár egyik pillanatról a másikra. Hirtelen hóeséssel és ruhát hajat tépő széllel, ami az arcodbaharap olyan mélyen, hogy napokig érzed az aprócska fogak nyomát. A Tátra félelmetes csak egy rossz lépés egy elvétett ösvény és az ember nagy bajba kerülhet. Szeretem és félem őt addig, amíg meg nem halok és utána is örökké.

Csend van bennem  lehunyom a szemem és  a Tátra tömjén szagú fáira gondolok szinte hallani, ahogy gyermeki szeretettel ringatják az elveszett lelkeket. Már nincsenek egyedül, mert új családra leltek. Ott vannak mindenhol, az erdő mélyén a görgetegek tetjén, az út porában, hála éneküket pedig a szél viszi a Lomnicig, hogy onnan szórja szét a tájra.

 Innen már csak pár lépés a Poprádi tó, amiről csak annyit tudok mondani, hogy a látvánnya mindenek felett káprázatos, a körülötte lévő kőgörgeteges csúcsokkal együtt. Amikor ilyet látok akkor engem mindig elfog az igazi szabaság érzés. Némi szarvas pörkölt és gőzgombóc után vágunk neki a visszaútnak a sziklás meredek részen. Egyre közelebb kerül a patak és vízeséséek és, mint egy jól megtervezett terepasztal szereplői mögöttünk a kis házak és mégapróbb emberek. Már-már giccses hihetetlen látvánnyal búcsúznak. Törpefenyős résznél már a fiúk csak belül kézenfogva jönnek melletünk, hiszen a bal oldalunkon tátongó szakadék a semmibe visz mintha alja sem lenne. Minden sziklából fenyők ágaskodank, a nap pedig kegyetlen gyorsasággal igyekszik nyugovóra. Mindig ezek a legkritikusabb órák és percek számunkra. Hiszen, ha besötétedik nem fogunk látni rendesen és akár mínuszokig süllyedhet a hőmérséklet. Mindig ilyenkor tesszük meg a legnagyobb vágtában a kilómétereket. Itt pontosan azért, hogy még elcsípjük az utolsó vonatot Strepské Plesonál, mert gyalog indultunk a Popradské Pleso állomástól. Elértük az utolsó vonatot és teljes sötétben értünk az autóhoz.

 A fiúk a hátsó ülésen majdnem azonnal elaludtak. Mi pedig, mint mindig Oldies hallgatunk. Szépen mennek a kis tátrai falvak mellettünk. Még fény van a Kostol Nanebovzatia Panny Márie apró kápolnájában. Az oltáron lévő fa anygalok egyike egy pillanatra elbóbiskolt. Fordulunk Ždiar-nál és a Bélai Tátra pont beszélget a holddal. Nem hallom mit beszélnek csak annyit látok, hogy a hold kedvesen betakarja és nagykezével lapogatja a paplana sarkát. Megyünk a sötétben és nézem a másik oldalon elterülő falucska távolodó meleg fényeit. Már a fák között vagyunk bent a hatalmas rengetegben. Jóéjt int a templom tornya Tatranská Javorina-nál és én arra gondolok, hogy mennyire hálás vagyok. Mindenért, ami ma történt, mert nem lehetett volna jobb,mert ez egy tökéletes nap volt.

 Másnap elhatározzuk, hogy a Lovagra mászunk egyenesen fel a kereszthez. Ilyenkor már reggel is elkél a rozmaringos kenőcs  a fáradt izmokra.  A  Tátra minden hegyének saját személyisége van. Mindegik más.  Van büszke, és érzelmes, és érzékeny és hiú is. Az utóbbi sejtelmes és mesebeli. Az ilyen erdőkben mindig elfog az a tudat, hogy akárhonnan előléphet piroska, vagy  a rőzsét hordó nagyanyó. Óriási fák és tömjénes karácsony illat. Pontosan olyan, mint amikor a fát behozzuk a nappaliba és szét terjed az a fennséges fenyőillat. Itt minden nap ünnep van, csak rajtunk múlik, hogy meghalljuk-e az ezer toboz hívó harang szavát. Bár időben érjük el a Polana Kondratowa-t, mégis úgy döntünk, hogy a mi napra ennyi volt az utunk. Célok és csúcsok mindig vannak, de jó néha csak élvezni azt, amink van és nem vágyni másra.

Este ünnepelünk még egy Biedronkából rögtönzött torta is az asztalra kerül. Az éjszaka egyre csendesebb már csak az apró parazsak pislákolnak a kandallóban én pedig Vermeer- ről olvasok és Han van Meegeren hihetetlen hamisításairól.

 Más nap már korán reggel Bad Altschmecks- ről indultunk felfelé a Tarajkára, mivel az volt a tervünk, hogy végre felmegyünk a nagy vízesésig és onnan pedig  még tovább a Zamkovskeho chalet- hez. Onnan pedig át a Lomnicra a Skalanté plesohoz majd a felvonóval le a Lomnicról.

Nagy vállalkozás volt és akár nagyon rosszul is elsülhetett volna, de nagy szerencsével meglett. Kezdtük azzal, hogy nem működött a lanovka, mert pontosan akkor álltak át a téli időszakra, hát őszintén megmondom, hogy nem számoltunk azzal a „pár” kilométerrel. A gyerekekkel főleg, amíg kicsik megtanultuk, hogy nagyon pontosan kell számolnunk, mert nem fogják bírni...., de bele vágtunk így is. Bár voltak szakaszok ahol Á zsákként cipelte a fiúkat felváltva. De még így is elég gyorsan felértünk a menedék házhoz. Onnan pedig  lenti ösvényen mentünk tovább közvetlenül a Cold creek-nél lévő vízeséseknél. Ezzel nem lehet betelni és elfelejteni, ez egy olyan élmény, amire akkor is emlékezni fogok mielőtt meghalok. Ha a Tarajka édesség lenne akkor egy végeláthatatlan habos emeletes torta lenne. Minden sziklán egy másik szikla és minden vízeséséen egy másik vízesés kilométereken keresztül. Pallók árkok fordulók és a friss hideg víz illata. Felettünk a Koncsiszta és a FerencJózsef csúcs. A nagyvízeséshez már kőről-kőre lépve haladunk nekem ez mindig megterhelőbb bármilyen emelkedőnél. A menedékháznál végre tudtunk pihenni, de nem sokat, hiszen még félúton sem voltunk. A törpefenybesben lévő fehér kövezett úton. Ilyenkor az ember már csak a célra koncentrál. Bár a jobb oldalon elterülő táj látványa leírhatatlan olyan mintha a világ végére lehetne látni hegyek házak települések. (Szerencse, hogy feltalálták a fényképezőgépet, mert különben ezt a látványt apaírra festeni, vagy rajzolni nem lehet, nincs akkor apapír ami ezt befogadja.)   Lassan a Lomnici csúcs is elkezdett közeledni balról. Még az apró piros felvonó is  egyre nagyobbá vált. Éppen az utolsó szervízmenetet kaptuk el a második felvonónál és voltak olyan kedvesek, hogy a ilyenkor már inkább csomagokkal tűzdelt felvonóval levittek mindket majd 2000 méter magasból. Őszintén megmondom, hogy nem tudom mit tettünk volna, ha nem és a -2 fokban vak sötétben ott rekekdünk 2 gyerekkel 2000 méteren. Igen a túrázás izgalmas és sokszor minden csak a szerencsén múlik. Aznap este Á főzött, amit egy helyi étterem tálalt. Minden nagyon finom volt, főleg a leves és a mákos núdli. Amikor végeztünk már teljesen sötét volt, de még ittunk egy kávét csak, hogy nézhessük a vonatokat és a svájci stílusú épületeket. A kávézóban barna cukor illat volt és az ablaknál ülve láttuk a hazautazókat és az érkezőket, mi most nem siettünk sehova megálltunk az időben. Csendben egy oda nem illő dal szólt, de akkor ott valahogy mégis tökéletes volt. Annyira tetszett, hogy otthon azonnal megtanultam az ukulelén azóta is ezt játszom, amikor meg akakrom állítani az időt és emlékezzek arra a néhány percre.

 

„Up above candles on air flicker

Oh, they flicker and they float

But I'm up here holding on

To all those chandeliers of hope

Like some drunken Elvis singing

I go singing out of tune

Saying how I always loved you darling

And I always will

 

Oh, when you're still waiting for the snow to fall

Doesn't really feel like Christmas at all

Still waiting for the snow to fall

It doesn't really feel like Christmas at all

 

Those Christmas lights

Light up the street

Down where the sea and city meet

May all your troubles soon be gone

Oh, Christmas lights, keep shining on”

 

Aki ismer, most azt fogja hinni, hogy beteg vagyok, vagy legalább is megőrültem, mert ez a kis kirándulás tökéletes volt. Mindennél tökéletesebb és örökre az is marad, örökre.