Lassú reggel után autóba pattanunk és Lengyelországból Szlovákia felé vesszük az utat. Zakopánén keresztül Zdiar felől érkezünk. Ez a kedvenc erdei utam. Fa Kápolnák, erdei utak, amin bakancsos túrázók baktatnak az úti céljuk felé. Rönkházak fekete tetővel gazdag faragással, sorakoznak az egyre meredekebb hegyi úton. Itt soha nincs nagy forgalom. Aprófalvak barna kék piros házai sorakoznak, lemezes háztetők egy részét már megette a rozsda. Minden minden fából és kőből, minden iskola, posta és lakóház egybeolvad az erdővel. Az út kanyarog a völgyekben és hegyeken fel és le folyókon át és szakadékok szélén. Ezer és ezer fenyőfa, ágaik, mintha ölelésre nyúlnának.Jegenye fenyő, duglasz fenyő, luc, vörösfenyő, feketefenyő és törpefenyők és nyír rengeteg nyír. A távolban már a zdiari házak jellegzetes piros és kék csíkjai és fehér rajzai. Egy utolsó intés a Bachledova Dolina felé és máris a magas Tátra másik oldalán vagyunk.
A táj is megváltozik a grimm mese jellegű erdőket felváltja a kopár sziklák világa. Az út mentét itt már elszórtabban svájci stílusú hegyi nyaralók szegélyezik. A Tarajka felé tartunk, de előtte még egy kicsit sétálunk Ótátrafüreden, mert a fiúk meg szeretnék nézni a vasutat. Szerintem már többször leírtam, hogy óriás vasút rajongók. Az úton havasi gyopár köszönt.
Én inkább az atmoszférát élveztem. Ótátrafüred nagyon tágas bármilyen évszak van és bármennyien is vannak soha nem túl zsúfolt. Mindig sok a túrázó, az emberek kedvesek és mindig jó hangulatúak. A régi villák gombamód állnak egymás mellet kerítések nélkül, pontosan olyan mintha egy óriási park lenne. Egy időutazó park a múltba. Megmondom, őszintén, hogy az első utazásunkkor nem sokat tudtam róla pontosan csak annyit amennyit a Hazajáróban láttam (annó az ágy fogságom alatt ez volt az egyik dolog ami végig kísért.). Azóta már sok mindent megtudtunk és külön gyűjtöm is az információkat legtöbbször a GoogleMaps-ben jelölve a még meg nem látogatott helyeket és látnivalókat.Találtunk egy pár régi útikönyvet is ami leírja a hajdani életet és az akkori turistákat. Némelyik nagyon mulattató és egyben szomorú is, hiszen, bár sok mindent próbáltak megőrizni sajnos az illusztrációkon látható épuletek egyrésze leégett vagy más okból nem létezik.
Bár már több, mint egy év távlatából írom ezt a bejegyzést, de akkor még nagyon a túrázós korszakunk elején voltunk és a fiúk sem voltak hozzászokva a kilóméterhez, így csak egy kis kör volt a célkitűzésünk. Ótátrafüred – Tarajka (Hrebienok, 1284 m, 45 p) – Hosszú-vízesés (Dlhý vodopád, 1153 m, 15 p) – Nagy-vízesés (Veľký vodopád, 1226 m, 5 p) – Rai-ner-kunyhó (Rainerova chata, 1301 m, 15 p). Természetesen az 1284 m megtételét a siklóval vállaltuk. Ez volt a második évünk a Tátrában és bár már volt minimális tapasztalatunk a gyerekekkel túrázással kapcsolatban- főleg kezdő útvonalakon voltunk a fiúkkal- ez volt az első nehezebb utunk, és a fiúk 3 évesek voltak. Aki szeretne hasonló túrába belevágni, annak ajánlom a jó túrabakancsot, ide nem elég a sport cipő és a túrabotot, mivel a terep nagyon sziklás. A fiúknak nagyon tetszett az egész Tátra hegységben legrégebben épült, ma is álló Rainer-kunyhó (1320 m). A kunyhó apró és nagyon sörét rengeteg hegymászó és sherpa kelléket gyűjtöttek össze benne egy kis kiállításként. A nagy vízesésig nem jutottunk el, mert túl messze volt velük, de reménykedtünk benne, hogy a következő aklalommal, amikor itt járunk erre is sort kerítünk (erről majd még beszámolok). A visszautunk a vízesések mellett veztett a Bilikova Chata-hoz, ami a régi leégett tátrafüredi fürdő helyén áll. Egyébként egy nagyon csinos kis menedékház és szálloda. A vízesések mellett rengeteg áfonya, és apró növények. Emlékszem csendben jöttünk lefelé, sokszor visszafordultam, hogy megnézzem a Lomnic felé tartókat. Bár sok gyönyörű hely van a földön, ez valahogy mindennél közelebb áll a szívemhez. Elementáris, lélegzetelállító, minden szakaszán valamilyen elragadó bűvös hatást tesz a lélekre. Dermesztő gőggel állnak a mindig havas csúcsok az ember nézi és megittasodott fantáziával pásztázza az elvonuló felhőket a messzi menedékházak körül. Bármikor itt lehetek mindig R. Viktor- Universumben megjelent Tátrai élet írása jut eszembe:
“Mi vagy te Tátra? Ennek az országnak a földjéből az a rész, amely legközelebb van az éghez, tehát a legtisztább. Hozzád nem ér föl szenny, lárma, mely a földet elborítja és betölti. Amit te hallasz, a szélvész zúgása és az ég dörgése. Néha rád könyököl a felhő és gyöngéden eltakarja fejedet, mintha azt akarná, hogy aludjál, pihenjél, álmodj. Mi vagy te Tátra? Az országnak imádságra kulcsolt, vagy ökölre szorított égfelé emelt keze?Felhők közt élő szellemek térdeplő zsámolya? A föld magasra törő vágyának megkövesült szimbóluma? Vagy e vágy tehetetlenségének jelképe? Nem tudom, mi vagy, de látom, hogy magasan állsz, egyedül állsz, zordon vagy, büszke vagy, és tiszta vagy: ez elég ahhoz, hogy tisztelettel tekintsek föl rád, valahányszor a közeledbe jutok, megszabadulva a földi élet fojtó nehéz gőzköréből.”
Ez nekem a Tátra, bozót, rengeteg, borzongató és fenséges, kedves, hívogató, csodálatos színpompa virágok kertje. Ezer féle fenyő otthona, az a hely, ami a legelnyűttebb embert is bolond, jókedvű pajkos gyerekké teszi. Ez vagy nekem Tátra. Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése