Az En Pointe Misztériuma

Délután van, végre csend honol a lakásban. A fiúk megebédeltek és az ágyukban szuszognak. Ábel fülig betakarózva szorongatja Miffy-t. András pedig takaró nélkül szorongatja a kisegeret és közben nagyokat szuszog.

Én a kanapéhoz vánszorgok és elfáradt porcikáimat a puha párnákon nyugtatom. Ilyenkor az ember legjobb barátja az internet. Hangtalan, érdekes és olyan helyekre ad betekintést ahova soha nem jutnék el, ha nem lenne.

Szörfözök és olvasok –az szeretem ebben, hogy olyan helyekre tévedek ahol még soha nem jártam-és egyszer csak a Youtube-ra tévedek. Átböngészem az ajánlott videókat és hirtelen megakad a szemem egy videón, amiben balerinák táncolják a Hattyúk tava híres jelenetét. 60 balerina csodás formációkat piruettezik a színpadon. Csupa kecsesség és légiesség, mintha hófehér tollak kergetőznének a szél hátán.  Teljesen elhűlve, elvarázsolva és lenyűgözve nézem a képeket. Semmi más nem akartam akkor csak abban a pillanatban maradni. Hihetetlen és lenyűgöző ez az odaadás, átadás, azért az egy tökéletes pillanatért. Valahogy annyira át tükröződött benne az az odaadás, amit átszövi az életüket. Hiszen mint előadóművészek, mint emberek, megszűnnek, lenni egy csatornává válnak, ami másoknak ad. Bár szörnyűnek tűnhet, ez a sok lemondás az életük csak arról szól, hogy másokért éljenek.

Az évekig tartó önfeladás valamiért, ami nem tart csak néhány pillanatig. Az évekig tartó diéta, amivel nem csak a testüket, hanem kitartásukat, önmértékletességüket is edzik.

A rengeteg gyakorlás, amivel egy-egy apró lépést is évekig tökéletesítenek. A sok lemondás a szabad cselekedetekről, arról, hogy saját belátásaik szerint cselekedjenek annak szolgálatában, hogy mozdulataikkal lépéseikkel valami kimondhatatlan közvetítsenek a közönség felé. A kitartó gyakorlás és az éveken át tartó edzés, ami lehetővé teszi, hogy a lábujjaik hegyén táncoljanak, vagy képtelen pozíciókat tartsanak meg hosszú időn keresztül. A rengeteg kritika, ami segíti őket abban, hogy tökéletes technikát, vagy kifejező mozdulat menetet eredményez. Minden tökéletes mozdulatban és lépésben elvesztik magukat azért, hogy megtalálják önmagukat. Hihetetlen önlegyőzés és kitartás egy életen át. Számomra ők szentek.

Ilyenkor mindig, olyan kicsinek érzem magam. Rögtön, hasonlítgatni kezdek és lebecsülni az életelemet. Hiszen, hol vagyok én hozzájuk képest? Mit értem el, itt a világ végén a kék kis házban? Ha ma meghalnék, mi az, amit magam mögött, hagynék? A választ gyorsan magam elé hányom…. Pont abban a szélsőséges ízű gondolatmenetben, mint mindig. Sehogyan és semmi vagyok, hiszen ők az életüket adták ezért teljesen minden porcikájukkal. SEMMI VAGYOK, GYENGE VAGYOK!

Csend van a szobában már a bútorok is alszanak. A gyerekeket széles karján öleli az ágy engem a kanapé. Üres vagyok, könnyű vagyok… semmi vagyok.

A következő pillanatban azon kapom magam, hogy küzdök a gondolatokkal, az érzéseimmel, mert sokszor igen is figyelmeztetni kell magunkat arra, hogy nem kell azt csinálnunk, amit mindenki más. Mennyi napot órát vesztegettem el azzal, hogy másokhoz mértem magamat azt, kívánva, hogy az legyek, ami nem vagyok. Vágyódva valami elérhetetlen után. Mindenkinek megvannak az erősségei és gyengeségei, és amikor ezeket elfogadjuk akkor érezzük magunkat igazán otthon abban a bőrben, amik mi vagyunk. Magamról, sokat elmondani nem tudok. Csak annyit: én egy anya vagyok, a sok közül egy. Ekkor újra sorba veszem a listámat az anyák szemszögéből:

Minden nap feladjuk magunkat, azért a pár pillanatért, amit a gyerekeinkkel élhetünk át. Átadjuk a testünket, kitartásunkat és önmértékletességüket azért, hogy a gyerekeinket szolgáljuk. Minden nap gyakoroljuk az anyaság mesterségét, amivel egy-egy apró dolgot évekig tökéletesítünk magunkban és a gyerekeinkben. Lemondunk a szabad cselekedeteimről, a gyerekeink szolgálatában. Eszközzé válunk, hogy a kimondhatatlan szeretetet közvetítsük a gyerekeink felé. Kitartóan gyakorlunk és edzünk, hogy a képtelen feladatokat is véghez tudjuk vinni, amikkel a gyerekvállalás minden nap szembesít. Elfogadjuk a pozitív tanító kritikát, ami segít abban, hogy tökéletesítsük magunkat és a gyerekekhez való hozzáállásunkat. Elvesztjük magamat a gyerekek iránti tökéletes szeretetben azért, hogy megtaláljuk Önmagukat. Hihetetlen önlegyőzés és kitartás egy életen át. Az anyák Szentek.

A szobában csend honol és hirtelen a lelkemben élő gyermek egy rózsaszín tutuban hangosan kiabálta En Pointe! En Pointe!