A május nagy
részét Lengyelországban töltöttük. Már utaltam rá korábban, hogy szeretném
veletek megosztani azt, hogy merre is jártunk. Ahelyett, hogy útleírást adnék
most rendhagyóan, inkább arról szeretnék nektek írni, milyen gondotokat
ébresztettek bennem a helyek, amiket láttunk. Az első egy kirándulás a Magastátrába.
Nem panaszkodhatok. Mindig nagyon szép helyen
éltünk ez most is így van. Sokan kérdezik, hogy hol lakunk, de mivel ez itt egy
nagyon nyilvános fórum ez hétpecsétes titok…. Mindig azt hallom, hogy varázslatos és álombeli…. és azt kell
mondanom, hogy nincsenek annyira messze az igazságtól az én szemszögemből,
hiszen az életünk pontosan ilyen, hiszen, közel élünk a természethez, ami
nekünk pontosan ezt jelenti.
Persze nem
tagadom a világ e része közel áll a szívemhez és az életünk is a körül zajlik, hogy
minél többet tudjunk a természetben lenni, minél többet belőle megtapasztalni,
élvezni az ajándékait. Örülni mindennek, amit kapunk a váratlanságának és
annak, hogy kiszámíthatatlan és annyi mindennel lep meg minket. Virágok, amik
elhalt gyökerek között nőnek. Patakok, amik megállíthatatlanul szelik át az
erdőt. Kavicsok, madarak és teknősök, az apró salamonpecsét és annyi- annyi
minden, amit felfedezhetünk, mert az erdő pont olyan, mint egy sok apró
ecsetvonásból álló tökéletes festmény. Rengeteg tökéletesen tervezet apró ecsetvonás zseniálisan eredeti
gyűjteménye.
Persze hosszú út
áll mögöttünk, amíg ide értünk, de bárhol is éltem/éltünk, mindig úgy adódott,
hogy közel lehettem a természethez és az erdőkhöz. A Mátra lábánál lévő kis
faluban töltöttem gyermekkoromat. A falunak saját hegye volt, amit sokszor meg
is másztunk, de ekkor még a legnagyobb kedvencem a dimbes-dombos táj volt a
zöld és sárga termény szőnyeggel borított buckák; és az bármerre is néztem a
távolban hegyek köszöntek vissza. Később, amikor Londonban éltem a ház, amiben
laktam egy erdő közepén volt, saját elzárt úton lehetett megközelíteni. A
háznak saját parkja volt óriási 100 éves fákkal. Emlékszem reggelente a
konyhában mosogatás közben a mókusokat néztem.
Esténként mogyorókat és diókat dugdostam az ablakpárkány réseibe nekik.
Ha pedig pont úgy esett, hogy esetlegesen elfeledkeztem róla. Kopogtak az
ablakon várva a megszokott finom falatokat.
A sűrű erdőn
keresztül két út vezetett. Az egyik be Wickham-be a másik pedig le a mezőkhöz,
ahol lovak legeltek. Ezerszer bejártam mind a kettőt és soha nem féltem, sőt,
valahogy mindig otthon éreztem magam ebben a csodálatos természet adta
építményben. Az egész valahogyan annyira kiegyensúlyozott volt. Minden 80-as
évek béli szürke főutcára jutott egy erdő azon a környéken. Mezőkkel és
váratlan meglepetésekkel, mint azok a régi tölgyek, amik körül még druidák
varázsoltak a molak-ból. Rókák, szarkák és mókusok, követték, vigyázták a
léptinket a hazaúton, mint valami varázslat. Az erdő végén már messziről látszottak
az apró pislákoló fények és tudtam, hogy a fák mögött már a házak emberek,
meleg otthon várnak.
Később Dublin-ban
is egy park mellett laktunk, de a kedvencem a tengerpart volt. Soha nem
felejtem el az anyukám arcát amikor bejelentettem, hogy az Írországi „beach”-re gumicsizma és kabát kell.. a megszokott
naptej törölköző és fürdőruha kombináció helyett… és igen…Hideg volt hínáros
és szokatlan. Félóra séta a házunktól és lent voltunk. A part addig
tartott ameddig a szem ellátott. Bal oldalán a Poolbeg kémények birtokolják a
látképet. A monumentális óriások valahogy a legszerényebb módon olvadnak bele a
szürke víz és ég alkotta tájba. Apálykor a víz kilométerekre visszahúzódott és
be lehetett sétálni, kagylózni vagy lábat hűsíteni. Minden hajó ami a Dublin
öbölbeérkezett itt ment keresztül és …oh micsoda hajók voltak. Emlékszem
hányszor ültünk a parton csak azért, hogy hódoljunk az akkori egyik kedvenc
szokásunknak. „Shipwatching”. A tenger felett sirályok és a messzeségben a hullámok.
A tenger mindig hideg és friss. A jobbra pedig Dun Laoghaire és a kikötő,
messze-messze a távolban. Ma is érzem a tenger illatát, a tapadós homokot a
kezem alatt. Becsukom a szemem és látom a homokon kint kutyákkal futó gazdikat
és a sárkányokat eregető gyerekeket, átjár a táj hangulata és bár már rég haza
költöztünk, de mindenalkalommal, amikor ide látogatunk még mindig ugyan az
ugyan olyan minden alkalommal, amikor ott járunk.
Ne értsetek
félre. Nagyon szeretek a városon kívül lakni, virágokat szedni a saját
kertemben. Élvezem azt, hogy messze vagyok a „város zajától” és
megválaszthatom, mikor térek oda vissza. Ennek ellenére a valahogy a városokban
lévő vadvilág volt számomra a legérdekesebb. A váratlan helyeken teret hódító
növények. Az apró zegzugos parkok és az építkezési területeken növő nyári
orgonák. Az ereszeken kopácsoló harkályok. Az érzés, amikor egy Lowry képről
lépnél az élő, zöld birodalomba. Az, hogy itt is él és hív a vadon szava. Ezért
is buzdítok mindenkit arra, hogy fedezze fel, hogy hol él és töltsön minél több
időt a szabadban.
Amikor képeket osztok,
a helyekről ahol járunk, nem csak szépségüket szeretném megmutatni, hanem
emlékeztetni is szeretnék mindenkit arra (beleértve saját magamat is), hogy azaz
igazi világ. Sokat beszélgetünk mostanában erről, és igen erősen érzem, hogy
sok ember szeret az interneten elbújni a saját álomvilágába. Persze mindenki
saját oldalának a kurátora, de sokszor merül fel bennem a kérdés, hogy mennyi a
valóság tartalma, mindannak amit látok.
Mintha alternatív valóságok apró mementóit látnám, én ezt szeretem ebben
a legjobban, ezt a kis időutazást, ami kivételes, helyekre repít el a kanapémon
ülve. Reményteli várakozással fordulok, mások felé, a csiszolatlan igazság felé,
ami egyedi és különbözik attól, amit a saját világomnak hívok. Szeretem, ha
segítenek megkérdőjelezni a saját rálátásomat a dolgokra, ha elgondolkodtatnak,
új ötleteket adnak, vagy több szemszögből mutatnak be dolgokat, olyan módon,
amivel nem találkoznék a magam világában. Bármennyire is szeretek itt lenni,
mindig, emlékeztetem magamat arra, hogy ez nem a valóság. Mióta az idő is
kellemesen meleg, csak kint szeretnénk lenni. A kertben, az udvaron, mezítláb,
sétálva, csak kint legyünk. Olyan ez, mint egy kielégíthetetlen,
kimeríthetetlen kívánság, amit csak azzal enyhíthetek, ha a szabadban lehetek. Otthon
érzem magam, szeretem megérinteni a földet és hallgatni a szelet a madarakat a
táncoló szitakötőket. Azt az eredetiségét, amivel mindennap megújul a táj, itt
mindig van mire rácsodálkozni. Minden egyes részletében erőltetés mentes és
igaz, ez bárhol és bármikor lenyűgöz, megunhatatlan számomra. Rengeteg gyönyörű
hely vár még és én őszintén fogadom, hogy keresni fogon őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése