Viszlát Nyár

Azt hiszem a mai nappal pontosan zártuk a nyarat és bár még lesznek meleg napok, de már végre végleg búcsút inthetünk az igazi forróságnak. Mi próbáltunk minél többet belesűríteni az elmúlt hetekbe, főleg, ami a programokat illeti.Végre elkészült a teraszunk is sokat vártunk rá, de most már akár  a mai szakadó esőben is kint lehetünk és ülhetünk a lócánkon egy kávéval. Á az apukája és a sógorom építették két nap alatt, nagyon büszke vagyok rájuk, így hogy mi csináltuk és festettük, neked sokkal többet jelent.

Gyerekkoromban nagyon sokat jártunk a szüleimmel Szlovákiába, Fülekre és Losoncra. Losoncon volt egy kedvenc boltom méghozzá egy papírbolt. Itt lehetett venni mindenféle apróságot, amiket imádtam. Itt kaptam az első bőr iskolatáskámat- sárga volt -, és rengeteg színes ceruzát és festéket. Mivel nagyon szeretjük a Felvidéket és már régóta  szerettem volna újra bejárni ezeket a vidékeket útrakeltünk mamával és Fülekre mentünk. Ha erre jártok, mindenképen ajánlom, hogy térjetek be a Billa-ba, mindig szuper a müzli és az egészséges sznek kínálatuk, és mindig  árulnak kakukktojásokat is, mi ezen a kiránduláson egy szuper fenyő kerti paddal lettünk gazdagabbak. Még ismerősökkel is találkoztunk a kis kaland alatt. Majd a vár felé vettük az irányt. A vár alatt még a Belek panzió előtt van egy konyhabolt, ami azonnal a szívem csücske lett. Van kávé és mogyoró forma és  rengeteg zománcozott kanna és edény ( már hogyne lenne, hiszen Fülek erről volt hítes éveken keresztül). A városban  több helyen is  rendeztek be múzeumokat. Természetesen a legnagyobb a felújított vát tornyában több emeleten keresztül mutatja be a vár történetét és a környék feltárásaiból származó tárgyakat. A vár alatt egy  régi óvóhely húzodott és itt rendezték be a háborús kiállításokat, és bár számomra ez volt a vár legérdekesebb része rendkívül megrázó és szívszorító volt. A legfelemelőbb pedig a várelőtti utcában található helytörténei kiállítás. Színes bútorok és szívtámlás székek, pont mint gyerekkoromban,- akkor mindenhol ilyenek voltak. A papíros betlehem,  amit a kucsmás fiúk rúdon vittek kántálva. A díszvázák, amikbe a születésnapkkor szekfűt rakrunk. Az a kék fedő,- valaki tudja mi ennek a színnek a neve? Már olyan régen láttam; hiányzott. A falisótartó és a mélyedéssekkel teli tojássütő. A fürdőszett a tartóval, pont ilyen volt mamáéknak a nyárikonyhánál, abban mostunk kezet, amikor bejöttünk a kertből. Még most is érzem a tenyérnyi paradicsomok illatát és mama meg vágta az óriási szelet kenyereket és zsírozta. Semmi nem volt finomabb annál. Semmi. A föld mindig kegyes volt a mamához. A nyár végén a fehér asztalon gyűltek a paradicsomok. Ökörszív, szilva, húsparadicsom. Régmúlt nyár, régmúlt emlékek.

Mégis vitt utunk tovább  méghozzá Ožďany-ba és nem is akár hova, hanem a Koliba Ožďany-ba. Én hatalmas rajongója vagyok a Chata-knak és a Koliba-knak, hangulattal, berendezéssel, és ízekkel egyetemben. Ezekben az éttermenkben minden kezeletlen fából van és legtöbbször az étterem közepén kandalló, kemence vagy egy óriási grill van. Természetesen, hidegben ezek valamelyikében ropog a tűz és étel is készül bennük. Nem kellett csalódnunk most sem. A fentieket tetézve a felszolgálók tradícionális hímzett ruhában voltak. A Bryndzové halušky mellett volt Kapustnica, ami egy tipikus menedékházi káposzta leves és már többször mentette meg az életünket. Igazi lélekmelegítő. Makové šúľance, ami mákos núdli meggyel és tejszínhabbal. hmmmmm. Ha még ez sem lenne elég, itt van a legfinomabb házi nutella, amit eddig ettem és rengeteg lekvár is. Nagyon jól éreztük magunkat és nemsokára visszatérünk Fülekre és Losoncra is. Főleg, hogy kinyomoztam, hogy még megvan a régi piac is és minden hónap utolsó hétvégéjén antik piac van benne.

Pár napot otthon voltam a fiúkkal,  csak a kötelező nyári körök, fürdés, minigolf, Thomas elmaradt részei nekem festés és pihenés. Majd következett az ország másik fele. Nálunk már tradícionálisan a nyár végét mindig Zalában ünnepeljük főleg, mivel pont ilyenkor volt az esküvőnk pont most 13 éve.

Ekkora fiúkkal hová is mehettünk volna, mint felfedezni a Tüskevárat  és a Kányavári szigetet. Pontosan olyan, mint ahogy Fekete István megírta:

"– Nézze meg ezt a fát! Ha ez beszélni tudna!

A fa koronája nem is látszott, hogy meddig ér, és a törzse másfél méter vastag is lehetett.

Az erő és szépség, az idő maga volt ez a tölgyfa. Gyula megsimogatta kérgét, ami kemény volt, mint a szélmarta gránit.

– Volt itt egy tudós ember, azt mondta, több lehet háromszáz évesnél, és azt mondta, igazuk volt a régieknek, akik szentnek tisztelték az ilyen fát.

És Tutajos úgy érezte: igaza volt annak a tudósnak. A koronában emberderék vastag görcsös ágak nyúltak szét, és rettenetes erejükben mintha az eget tartották volna.

Gyulában különös érzés ködlött, és szótlanul állt az elmúlt évszázadok mellett, amelyeket ez a szent fa őrzött magában. Saját kiforratlan jelentéktelenségét érezte emellett a tiszta óriás mellett, aki kiáltások és halálsóhajok emlékére emlékezet, aki látta még a várat, rabokat és elmúlt embereket; tivornyákat hallott, vad harci dalt és jajongó gyászéneket, ordítást és suttogást, és elmúlt minden, de ebben az ősfában benne van minden!

– Én is elnézem néha – mondta Matula –, van benne legalább negyven köbméter fa.

– Más is van benne, Matula bácsi – mondta a fiú, mert úgy érezte, mintha az öreg megbántotta volna –, de én úgy gondolom, azt nem lehet méterrel megmérni…

Az öreg sokáig hallgatott.

– Tudja, Gyula – mondta szokatlan szelíden –, én nem mondom, hogy nincs igaza, de a szegény ember inkább csak méterrel méri, mert nem a tegnapra gondol az, akinek holnap talán nincs tüzelője."

- Fekete István:Tüskevár

Ma is pont ilyen gyönyörű nagy tölgyek borítják az egész szigetet, bozót, nád, rétek és ezernyi madár körös körül. Szinte egyéválik az ember a regény egyes részeinek cselekményével és a tájjal, azzal a tájjal, amit Fekete István oly méltón és eredetien ír le. Hát valjuk meg kevesen tudnak a természetről úgy íni mint ő. Szinte érezni a szelet és a szagokat is minden sorban.

A végső záróakkordunk egy  túra volt a Mátrában. Korán reggel keltünk és lám a kedves fecske barátaink is velünk keltek. Természetesen, mama kíséretében a Pokoljáró túrán próbáltuk ki magunkat. Az iskolából indulunk és a faluszéli apró házak mentén vezet utunk lépdelve és kopog az aszfalton a túrabot. Piros muskátlis ablakok és öregnénik  és én nem tudok másra gondolni:

Mátraalján, falu szélén

lakik az én öreg néném,

melegszívű, dolgos, derék,

tőle tudom ezt a mesét.

Őzgidácska, sete-suta,

rátévedt az országútra,

megbotlott egy kidőlt fába,

eltörött a gida lába....

Még mindig apró házak sora majd felettük a kőbánya. Á- ra gondolok, aki már rég a 30km -es túrán halad Ágasvár felé, neki a kőbányán át vezetett az útja. A Csevice forrásnál megállunk egyet, hogy mama sajtosából együnk majd indulunk is tovább a köves úton. Haladunk az erdőben a célunk előtt pedig fenyő rengeteg és piroslócsipkebogyó. Bevallom egy másodpercre még karácsonyi hangulatom is támadt a színek és az illatok harmóniájában.

Fenyves puszta és a Tuzson arborétum mellett vezetett tovább az utunk. Rótták az apró lábak az erdőt, meredélyek és források mellet. Sárban és köveken. Tobozok, makkok és apró kis ereklyéket gyűjtve haladtunk tovább. Sajnos az arborétumra most nem volt időnk, de egy következő túrán bepótoljuk majd. Az erdőből kiérve egy hosszú réten átvezető szakasz várt minket. Bevallom ez nem volt annyira kellemes, mert túl meleg volt, de kitartó gyaloglással odaértünk a tari romokhoz és végül a kiindulócélhoz is. Á is befutott nemsokkal utánunk. Bár már fáradtak voltunk még mindig nem annyira, hogy elhalasszuk a kedvenc nyárzáró szokásunkat, méghozzá a mama égő szalonnájának elkészítését. Hát, így ért véget a nyár nálunk, meséljetek ti mit csináltatok?