Amit soha nem mondanak el...

Ködös hajnalokba burkolózó szöszmötölős reggelek. Katonák készülnek, és a vajjal siklik a kés a kenyéren. Andris magokat csipeget a tányér széléről. Én pedig kávét főzök, szinte minden sejtem várja, hogy tényleg felébredhessen. Sétálunk és ebédelünk és pihenünk és tesszük minden nap ugyan ezt. Néha örömmel néha fásulva. Minden reggel nappal ugyan azt és úgy gondoljuk mintha már nem is lenne kiút ebből a mindennapos ismétlődésből, egyhangúságból. Pedig meg vannak a szépségei és bár sokszor engem is elragad a hév, hogy elpanaszkodjam magamnak, hogy nálam unalmasabb életű ember nem él a földön… valahogy mégis mindig megtalálom a módját annak, hogy felrázzam magam a szürkeségből. Nem lehet minden nap jó, de minden napban lehet valami jó. Tudom, néha nehéz meglátni, főleg amikor fáradtak és elcsigázottak vagyunk. Az ember nem azért van, hogy a monotonitást élvezze,- de trenírozhatja magát, hogy jobban viselje. Minden nap egy kis lépés a célunk felé, bármilyen kicsi is legyen, ha jó irányba indulunk az életünk legeredményesebb lépése lehet. Itt van az én titkom, amit soha senki nem mondott el nekem, de én elmondom magamnak minden egyes szürke reggelen. Légy türelmes! Légy gyengéd! Légy nagylelkű! Szeress!

Egész héten csak a hó járt az eszemben. Nem a karácsonyi hó. Csak úgy, a hó. Ami óriási hegyek csúcsain nyújtózik vagy az Északi sarkon. Ami óriási pelyhekben esik és kavarog feletted. Az utcai lámpák fénye alatt hömpölygő puhaság. Akár órákig is nézném. Imádom nézni a millió hópehely kerengőjét.  Fehér. Minden olyan egyszerű és letisztult lesz. Nincsenek harsogó színek a tájon. A szem pihen és vele a lélek. Hol vagy? Mikor jössz már?

A városban már kigyúltak a fények és az ezer apró lámpás hirdeti, a régi polgári házak téglamelegét. Gesztenye pattog és kürtős kalács sül. Ezer és ezer árus pakolja a portékáit a standokra. A kirakatokban pedig fehérszakállú télapók integetnek. A körúton párok sétálgatnak a fák utolsó leveleinek szerpentinjében. Új szelek fújnak… az advent szelei. Bár még nincs itt, de már mindenkiben ott van a várakozás magja, ami arra a melegségre vár, ami ilyenkor mindig elönti az ember szívét. Legyen az emlék, illat vagy csak egy kósza pillant, amikor nem figyelünk magunkra és hagyjuk, hogy sodródjunk a hangulattal és máris szól esténként a lágy zene és krém leves forr a fazékban. Még mielőtt a másodikat kavarom, a szomszédban máris apró fények gyulladnak. Még a cinkék is ünnepelnek a minap hallottam, hogy az etető mellett csipogták, hogy az idei szezon színe a piros lesz. Nem tudom hol laknak, de idén szívesen vinnék, nekik egy pár kötött piros zoknit, ne fázzon a lábuk a nagy télben… Jön a szezon, és én már hagyom magam sodródni… fogjon kézen és vigyen a tündér fények felé…és a havas éjszakák felé.