Történetek

Hosszú volt ez a nyár, és még hol van a vége. Minden olyan száraz olyan élettelen már. Bármikor az udvarra megyek lehulott kiégetett levelek halmaza vár a köveken és én úgy vonszolom a lábaimat a zizegő avaron, mint egy óriás barna medve.... meleg van. Sok minden történt velünk, amiről ígérem még írok, de engedjétek meg, hogy mégis valami rendhagyóval térjek vissza hozzátok. Méghozzá két történettel. A jövőhéten újra találkozunk!

Hajnal

Felébredt, és a nagy dunyha alól kidugta a lábujjait. Még mindenki aludt.. halotta ahogy apró álom darabkákat lélegeznek a hajnali levegő párás árnyait életre keltve. Csendben az ágy szélére ült és megdörzsölte szemeit. A tegnap estére gondolt, sóhajtott egyet és hirtelen felállt, mintha az ágy nagy rúgással akart volna megválni tőle. Megsimogatta a csipketerítőt és a rajta lévő Mária szobrot még Nene vette búcsúkor, egy vándor árustól. Gipszből volt és egyetlen értéke az , hogy a családot kísérte minden jón és sorscsapáson keresztül. A föld hideg, cementlappal rakták, mikor megvették a házat. A bejárati ajtót halkan nyitja és a beton lépcsőre lépve kutat a kis üveg bögréért. Egy kis sapkás manó táncol rajta- gyerekkorában kapta. A kert nagy volt a közepén egy kis sövény futott a kúthoz vezető út mellett. A porba seprűvel rajzolt precíz ívek, még előző este készültek várták, hogy a ház lakói nyolcasokat rajzoljanak vízzel rájuk. A nagy vörös cica az egyik bokor tövében feküdt, álmosan. Vizet húzott a kútból a rézvödörben és belemártotta a vízbe a bögrét. Hideg volt és friss, minden korty. A legfinomabb víz, amit valaha ivott, benne volt minden íz, amit szeretett. A friss kemencéből kivett kenyér, a mama fánkja, amit baracklekvárral töltött, a karácsonyi zserbó; így képzelte el a manna ízét is. A kert másik szegletébe igyekezett kortyolgatva. Oda ahol a padlásra vezető létra állt. Nesztelenül érintette lábával a fát és leült a létra legmagasabb fokára. Ez volt a kedvenc helye. Innen látta a hegyet és a templom tornyát. A fák mögött lévő kertekbe éppen ébredeztek az öreg szilvafák. A napsugarak éppen kitakarták a ködtakaró aló a fátyolos leveleket. Az óra ötöt ütött és mintha a mama keze húzta volna megszólalt a kakukk. Távolról napszámosok csendes sietsége hallatszott, ahogy az érett gabona aranysárga dallamára lépkednek. Kutyák ugattak és a kerítések deszkái között követték a hentes lovas kocsiját, ahogy a bolthoz igyekezett. Minden porcikájában érezte a hangokat, fényeket. Talán ez volt a világ legjelentéktelenebb helye, de számára a világ közepe. Itt nőtt fel és látta ezt a képet megannyiszor. Ezt hordozta a magával, akkor is amikor távol volt, amikor nem jöhetett ide éveken át. Milyen jó volt most újra látni megélni ezt a feltámadást...

Lotti

Lotti szőke lány volt. Vékonyka igazi törékeny álmodozó királylány termet. A falunkban lakott. Idősebb volt nálam és azt hiszem, csak azért találkoztunk, mert a szüleink ismerték egymást. Imádtam őt. Gyerekként annyira vártam, hogy vele játszhassak. Annyira eredeti személyisége volt, fantasztikus ötletekkel. Gyönyörűen rajzolt- mindig imádtam nézegetni a rajzait. Volt, amikor a naplójából olvasott és én minden szaván csak merengtem. Nagy oda adással olvasta a lejegyzett sorokat és, nagyokat nyelt minden bekezdés előtt. Azt hiszem csak egyetlen fénykép készült rólunk, viszont annál kifejezőbb lett. Lotti magabiztosan kihúzza magát a kamerába néz én pedig csodálattal rá. Valahogy mindig ilyenek voltunk, talán ezért is éreztem mindig azt, hogy az együtt töltött idő ellenére nem tudom ki ő. Azt nem tudom, hogy ő tudta-e ,; vajon ma tudja-e? Bár ez szomorúnak tűnik, de nekem pont ez volt az, ami annyira izgatott, amit annyira szerettem, szeretek. A gyermekkorunk gyorsan elszállt és bár már nem találkoztunk annyit sőt volt, hogy évekig nem beszéltünk, sokat gondoltam rá. Elképzeltem, hogy egy csodás ember oldalán él, egészséges, gyönyörű aranyhajú gyerekek anyukája, aki péntekenként mamagettit készít. Virágos, lepkés ruhában megy a templomba vasárnaponként, ahol kegyelemmel imádkozik. Magamban kívántam neki: a legjobbat mindenből, mindenkiből. Elhittem, hogy így lesz.

Pár hónappal ezelőtt láttam róla egy képet beteg volt szemei beesettek bőre hófehér. Nyúzott volt és fáradt. Szeme sarkában ült a félelem és szórta a fekete füstjét pillantásába.



Minden mit kívántam minden, amit akartam, amiben annyira hittem szertefoszlott. Szerettem volna mondani neki valamit, ami kézenfogja és áthúzza a neki megálmodott világba, de nem tudtam. Remegve bíztattam a saját önzőségemet, hogy most nem veszíthetem el Őt...nem lehetek én valaki, aki egy régi képen magabiztos és a kamerába néz ... egyszerűen csak nemlehetek........