Mindenekelőtt szeretném nektek megköszönni azt a sok kommentet és üzenetet és levelet, amit a héten kaptam. Nem is tudom, mit ajánlhatnék a kedvességetekért cserébe. Ezért is gondoltam, hogy megleplek benneteket egy pár virággal, persze képekben. Ha tehetném, mindenkinek küldenék egy kis csokrot pöttyös szalaggal átkötve, de sajnos ezt nem tehetem így most meg kell elégednetek a képekkel. Az üzenetek, szavak, amiket kaptam szívhez szólnak. Köszönöm, hogy ennyien megosztottátok velem azt, hogy mit is gondoltok, amikor a soraimat olvassátok. Nem is tudjátok mennyit jelent nekem az, hogy visszajelzést kapok. Az meg főleg különleges, hogy ilyeneket. Kaptam egy pár nagyon kedves és személyes hangvételű emailt is. Próbálok minél előbb válaszolni mindenkinek itt is és ott is és a FB-on is. Kérlek benneteket legyetek türelemmel, mert sajnos csak egy van belőlem, és nem mindig tudok rögtön felelni, de szép lassan jönnek, majd a válaszok ígérem. Azt is látom, hogy nagyon szükségem van egy Gyakori kérdések fülre itt a blogon, amiben általános kérdéseket válaszolok meg magamról, mert sokan mindig ugyan azokat a kérdéseket teszik fel, ezzel meg tudnám gyorsítani és könnyíteni a dolgokat, szóval nemsokára jön majd ez is. Addig is, KÖSZÖNÖM és nem tudom elégszer elmondani mennyire! Szívből Köszönöm. Tényleg.
Velünk rengeteg dolog történt, annak ellenére is, hogy napjaink nagy részét itthon töltöttük, még mindig betegen. Azért egy picit kiruccantunk és varrtam, virágot szedtem, sétáltam, horgoltam, sütöttem, hímeztem és olvastam. Gyorsan el is kezdem, nehogy valami lemaradjon.
Halloween-kor anyáéknál voltunk és a fiúk először kóstoltak bele a kis ünneplésbe. Anya mini partit rögtönzött nekik, apró tök kosarakkal és gyertyákkal. Nagyon élvezték. Én pedig visszautaztam a múltba az első Halloween partinkra Á-val, Dublinba. Mathiassal, Fenjaval és Marine-nal töltöttük. Igazi jó kis házi ünneplés volt, amire egy egész napig készültünk...Pókhálós sütik és halálfej pizzák. Én denevér voltam. Marine pedig öreg néninek öltözött köntösben volt és rengeteg plüss macska volt a zsebeiben, és körbementünk vele a szomszédokhoz és kiabáltuk:-Trick or treat! Persze a jutalom csokoládé sem maradt el. Az utcát aprócska szellemek és boszorkányok lepték el és még a botanikus kert kávézójában is igazi boszorkányok szolgálták fel a habos sütiket. Oh, és a Montgomery kert. Füst és sírok és koporsók, amikben szellemek táncoltak minden arra járónak... még az eső sem mosta el akkor a kedvünket ettől...
Utólag is köszönöm a kommenteket a portréval kapcsolatban. Meg kell vallanom nincs sok belőlük, mivel szeretem az embereket megakadályozni benne, hogy egyáltalán bármilyen képet készítsenek rólam. Aztán amikor jó pár év eltelik valahogy mégis jó őket visszanézni. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy egy bizonyos kor után -mostohák tulajdonosukhoz- valaki otthona többet árul el, mint egy elkattintott kép arról, hogyan is néz ki. Ezzel a gondolattal magamban mentem a temetőbe szürkületkor. Arra akartam emlékezni, hogy milyen volt az otthona azoknak, akiket szerettem. Milyenek voltak, amikor kedvenc tárgyaikat használták, főztek vagy söprögettek, amikor átlagos emberek voltak és megélték a mindennapokat, hordozták a szürkeségét. Hordozták a novembert, az ő novemberüket és a hiányban azután vágyakoztak, amijük volt. Mindenkinek vannak halottjai. Az enyémek így elevenednek meg, így vannak közel hozzám most is. Papa és a szenvedélyes csapongásai, Nene, akinek olyan volt a hangja, mint a fahéj. Bármilyen kicsi is voltam emlékszem, így emlékszem. A gyertyák pedig apró fényükkel bevilágítják a temetőt, ahogy haza indulunk, vissza-visszanézek, és olyan otthonossá teszik a sötétet. Minden gyertya egy lélek egy valaki, aki most itt csendben ünnepel, az életet hirdetik, a halál utáni életet.
Otthon pedig a meleg cserépkályha mellett horgolom a takarót és gyűlnek a hurkok. Ehhez a takaróhoz azt hiszem minden inspirációt és technikát fel fogok majd használni, amit a „kreatív világban” tanultam. Ez egy igazi kihívás lesz, de valahogy mégis úgy érzem, hogy szeretet és a várakozás tölti be az egészet. Persze ha belegondolok, hogy kb. 170 kocka kell, majd kicsit megijedek, de akkor hirtelen meglátom, Á-t hogy ezzel takarózik, egy téli estén miközben olvas és nem is olyan nehéz. Most, hogy még mindig betegek vagyunk jó kis terápia, megnyugtat és kikapcsol. Bár még csak egy gombolyagot használtam el minden fonalat feltekertem gombolyagokba. Mindig ezzel kezdem. Bambuszfonallal, horgolok, mert ez volt a legjobb és legpuhább fonal a Gyűszűnyiben. Ha jól számoltam 24 gombolyag fehér és 10 kék kell majd, de ez még változhat a végleges méret 140x180, ami ismét változhat, de ígérem, amint készen leszek, vele megírom a pontos mennyiségeket. A szélét még nem terveztem meg, de a Pinterest csodás hely arra, hogy inspirációt találjak hozzá és az alapján kitaláljam a sajátomat.
Megérkezett a november is és vele az első, deres reggel és a levelek hullottak mind valami csodás eső. Á-val az ablakból néztük. Minden apró sziromra, pókhálóra, levélre jégkristályok ültek. Minden egy fehér fénylő körvonalat kapott egy megerősítést arra, hogy eljött az igaz elmúlás ideje. Mégsem voltam szomorú, mert ez egy kegyes gesztus a novembertől, hogy emlékezzen. Történt ugyanis, hogy a November egy ősz reggelen úgy döntött, hogy a városi park ösvényeit végig járva fog egy nagyot sétálni. Felvette kedvenc rozsdabarna tweed kabátját és fekete kalapját, majd a sálát a nyakára tekerte és elindult a park felé vezető úton. A divathoz soha nem volt érzéke, de szerette a kellemes tapintású ruhákat, amik melegen tartották a hosszú sétái alatt. November egy rikító egyéniség volt szerette az élénk színeket, az apró fényeket és a sült gesztenyét. Bár azt beszélik, hogy az utolsót a Széllel véget ért afférja óta, hanyagolta szentimentális okok miatt. A park vaskapuja még csukva áll. Egy határozott mozdulattal nyomta le az öntöttvas kilincset a kapu nyikorogva nyílt és ő összerezzent utálta, amikor valami nyikorgott. Az ilyen hangok mindig félelemmel töltötték el.
A park apró kaviccsal borított útja lábát hívogatta. Ő pedig igyekezettel lépkedett végig az ösvényen, ami a park óriás tavához vezetett. Az ösvény melletti fák egymásnak suttogták:- Itt van November!! November pedig mit sem törődve már vágtatott lefelé. A tavat zene pavilonok és díszes partok szegélyezték, számos híd is átszelte. Most senki nem járt rajtuk a park teljesen csendes volt. Mint valami óriási bevetetlen ágy, ami az előző esti puhaságával hívogat. A parton a virágok már utolsó szirmukat bontogatták. A víz a part felé fodrozódott és a fák tükörképüket nézték hiúan miközben a hajnali szél az ágaikat csiklandozta. A lusta őszi köd már éppen felfelé szállt. Nagy levegőt vett, hogy egy Jóreggeltet! Kiáltson, amikor is megpillantott egy szarvast, amint a vízhez jön inni. Gyönyörű volt, kecses és robosztus. Lassú és megfontolt. Az apró szemű eső cseppjei mintákat rajzoltak rövid szőrére. Szeme izgatottan kémlelte a tájat, látta Novembert, de mintha nem is akarná elhinni, hogy ott van a vízhez hajolt és ivott. Lélegzetelállító pillanat volt.
Ekkor a semmiből megszólalt egy hang:
- Hát nem gyönyörű?
- De az.
- Rifka, így hívják az apámtól kaptam, amikor még kisgyerek voltam. Nagyon szerettük. Mindig kényeztettük. Sajnos mire 2 éves lett túl kicsi volt neki már a kert is, azóta itt él a nagy parkban a többi szarvassal, de reggelenként eljövök meglátogatni őt. Itt szokott inni. Oh, de bolond vagyok Patterson a nevem.
- Örülök, én November vagyok.
Még jó néhány percig nézték együtt a szarvast, majd elköszöntek és folytatták a napi teendőiket. Az egész napot rettentően jó hangulatban töltötték mind a ketten.
Novembernek annyira megtetszett Patterson szarvasa, hogy elhatározta, hogy a következő napon is kimegy a parkba és megnézi. Reggel útra kelt és minden ugyan úgy zajlott, mint az első reggelen a szarvas ott volt és Patterson is. A második reggelen morzsákat hozott a szarvasnak, aki komótosan ette azokat a kinyújtott kezéből. A morzsák aranysárgák voltak és puhák. November és Patterson újra szóba elegyedtek. November kíváncsian tudakolta, mivel foglalkozik Patterson. Egy cukrászmester volt, aki a sütéshez való minden érdeklődését az édesanyjának köszönhette. A belvárosban volt cukrászműhelye, amiben tradicionális süteményeket készített az édesanyja receptjei alapján. Egyszerű polgári családból származott. Sallangmentes beszéde miatt pedig November nagyon közel érezte magához.
Telt az idő és a reggeli baráti randevúk állandósultak. A szarvast nézve beszélgettek: a tavaszról, a szőke lányok libbenő hajáról, süteményekről és a városban történő dolgokról. Jó barátok lettek és nem telhetett el egyetlen nap sem attól fogva, hogy ne találkozzanak. Így tudta meg November, hogy a cukrász az édesanyja naplójának végén egy barnult kis papír fecnin talált egy receptet amit még soha nem próbált. Nagy kincs volt ez a cukrásznak és alig várta, hogy bele kezdhessen az elkészítésébe. Úgy határozott, hogy meghívja Novembert is, hogy a recept végére járjanak.
Aznap reggel a parki séta után a cukrászműhelyébe invitálta. Aprócska is műhely volt ez egy macskaköves utca egyik sarkán. Az ablakában friss sütemények díszelegtek és bent pinduri asztalok várták az édesszájú vendégeket. A cukrász felkötötte kötényét és elkezdte kimérni a papírra írt hozzávalókat.
Az apró papíron a következő volt olvasható:
Gesztenyés Hókifli
Hozzávalók:
45 dkg liszt
30 dkg (mangalica)zsír
30 dkg tejföl
1 tojássárgája
1 kávéskanál só
1 teáskanál cukor
1 citrom reszelt héja
1 evőkanál rum
liszt a nyújtáshoz
25-30 dkg gesztenye és narancsos töltelék
15 dkg porcukor
2 zacskó vaníliás cukor
Elkészítés:
A lisztet elkeverem a sóval, cukorral, citromhéjjal, majd belemorzsolom a zsírt. A tejfölt elkeverem a tojásságával, rummal. Hozzáadom a liszthez, és egy kellemesen puha tésztává gyúrom. Folpackba tekerem, és a hűtőbe teszem egy bő órára.
Lisztezett deszkán 2-3 milli vékony téglalappá nyújtom a felét. Elkészítem a gesztenye tölteléket, ami nagyon egyszerű, gesztenye masszába narancshéjat keverek. Ezzel töltöm meg a kivágott kis négyzeteket, majd patkóformára hajtom őket. Sütőpapíros tepsire rakom, és 180 fokra előmelegített sütőbe teszem. 15-20 perc alatt halvány aranysárgára sütöm. A porcukrot elkeverem a vaníliacukorral. A kisült kifliket belehempergetem. Tányérra teszem, és még egyszer megszórom a cukorral.
A cukrász pedig gyúrt és nyújtott és kevert pont, úgy ahogy az édes anyjától látta. Minden mozdulata pontos mása volt annak, amit az édesanyától látott. Ekkor élt igazán, mert úgy érezte ott van vele újra. Néha még érezte is, ahogy megfogja a kezét, hogy irányítsa mozdulatait, ha éppen elkalandozott a figyelme. November pedig áhítattal nézte. Meg sem szólalt csak a szorgos ujjakat bámulta, ahogy a kifliket formázzák a deszkán. Amikor készen lett a sütemény a cukrász egy nagy tálba tette az összeset, Novemberhez lépett és így szólt:
- Kóstold meg te először. Rettenetes nagy megtiszteltetés volt ez számára. A tálban hófehér kiflik sorakoztak, mindegyik pont olyan volt, mint egy alpesi lejtő. Csillogott rajtuk a cukor pont olyan volt, mintha igazi hóba hempergették volna őket. Porcelán tányérjára vett egy kiflit és beleharapott. Bajuszán peregtek a cukor kristályok, mint a szitáló hó. A tészta szinte felhőként omlott a a szájában. Tölteléke pedig pikáns volt, mégis harmonikus. November lenyűgözve érezte magát. Ettől a naptól fogva a cukrász mindig vitt magával egy pár darabot a süteményből a reggeli találkákra.
Telt múlt az idő és a cukrász és November egyre jobb barátok lettek minden reggel találkoztak és beszélgettek a parkban az élet dolgairól. Sokat nevettek és igazi gyerekes barátsággal rajongtak egymásért. Még a szarvasnak is feltűnt, de csak azért mert emberek között nőtt fel. Sok helyen járt és sok mindent megtanult, köztük azt is mi az igazi barátság. Tudta, hogy ez az volt.
Egy szürke hideg reggelen a November a parkoz érve a szokásos úton, ment a tóhoz és várt. A szarvas, mint minden reggel eljött a tópartjára. Eltelt már egy óra is, de a cukrász nem jött. November aggódni kezdett és elhatározta, hogy rögtön a műhelyhez megy, hogy felkeresse barátját. A műhely ablakai sötéten néztek az ébredő reggelbe. Az ajtón kopogtatatott és kiabált.
- Van itt valaki. Patterson!
Ekkor egy kedves nénike lépett hozzá.
- Ne kiabáljon itt, felveri az egész utcát. Nem hallotta?
- Nem.
-A cukrászmester tegnap este álmában meghalt.
Novemberben hirtelen valami mintha legyengült volna. És mint az eső úgy áztatták szemét az emlékek. A séták, nevetések és a sütemény íze mind-mind ott volt köztük. Mérges volt és tehetetlen. Legfőképpen szomorú. Még mindig kora reggel volt. Az utcákon egy lélek sem járt. Visszaindult a parkba. Amikor odaért és benyitott a kapun az hófehérré változott. Minden vízcsepp jégkristállyá. Rálépett az ösvényre és a fű a fák a falevelek mind-mind elfehéredtek körülötte. Mintha egy óriási szitából szórná rájuk a vaníliás porcukrot. Ott állt a tó partján addig amíg az egész parkot be nem borította a csillogó, hófehér dér. Aztán haza indult.
Sok- sok év telt el, nyarak jöttek és telek mentek, ő pedig a konyhaablakából figyelte, mikor jön el az ő ideje. A parkba nem ment többé csak akkor, amikor tudta, itt az idő, hogy Úr legyen a tájon, hogy levelet fosszon és a cinegéket dióval kínálja. Csak akkor azon a napon ment a parkba és borította az hófehér gyászruhába.
Aznap reggel is pont egy ilyen nap volt. Vette kabátját és elindult a parkba. A hajnal ködjei rejtették. Zsebeit szomorúsággal telt zsebkendők töltötték. A táj pedig fehéredett, mint a főzött vásznak a napfényben. A tóparton a szarvas már várta. Egy pillanatra összenéztek. Mindkettőjükben ugyan azok a gondolatok kalapácsszerűen ütötték szívüket. Üresség és emlékezés és a tehetetlen fájdalom. A szarvas mélabú szemei hirtelen egy távoli pontra fókuszáltak. Megriadt és futásnak eredt.
Ebben a pillanatban Novembert megbökte valaki.
- Ugye, hogy szép? Sajnos még nem ismer, de valaha a családomé volt, de remélem, hamar magamhoz szelídítem majd. Süteményt?- kérdezte buzgón.
Egy kis piros fémdobozt húzott elő levette a tetejét és felé nyújtotta. November lenézett és ebben a pillanatban hó kiflik mosolyogtak vissza rá. Elvett egyet és bele harapott. Pont olyan volt az íze, mint amit a barátja készített. Alig akarta elhinni, ami történik és csak ennyit tudott kérdezni.
- Hogy hívják?
- Oh, de bolond vagyok Ifjabb. Patterson a nevem.
