Reggel van, bögre után kutatok. Kávét főzök, a fiúk már az oviba indultak apával, csend van az ablakot a reggel első fényei nyalogattják. Pontosan olyan őszi reggel van, amikor az ég alja rózsaszín sárga és lila. Kinézek, a szomszéd kertek diófájira, majd egyet kortyolok. Eszembe jutnak a gesztenyefasorok, a tölgyesek, a sok különleges fény és pompa, ragyogás amit az ősz hoz majd. Az elmúlás, mint valami rég várt vándor közeledik a földúton -kedvese öleli és kezét fogja. Az enyészet és ő ketten járnak az őszi tájon párás ködökkel mosva le a remény leveleit a fákról.
Bár még kapaszkodunk a nappali melegekbe a nyár már rég messze jár. Utolsó, hónapokon át érlelt paradicsomait éppen egy vajaskenyérhez majszolom. Az utolsó hervadt virágok és lehajlott csavarodott paradicsomok ásítanak nagy sóhajokat a szélben. A madarak már a házikó alakú etetőre járnak. A kerti fák pedig hullatják a leveleket. Egy könnyű takarót húzva a frissen kelt fű gyermekekre. A pohárra nézek és gondolatban messze az erdőn vagyok.
Hűvösödik és összehúzom magam a fotelban. Bartókot dúdolok a tátrai gőgös fenyőkre gondolok, akiknek nem parancsol a hideg és ilyenkor már porhavas tobozaikat nyújtogatják a túrázók felé. Őrként állnak a hegyek felett. Hogy szeretlek benneteket, a messzi tájat, havas erdős hegyoldalakat, köves ösvényeket, ködös völgyeket.
Hirtelen Törökmezőn vagyunk a fiúkkal, itt lehet futni a kecskék között. Játszanak és símogatják egymást a kis gidák. Ábel piros leveleket gyűjt és azzal eteti őket. Mit lehet tenni, ha a piros a legfinomabb. Bandi a domb alján méregeti, meddig fog majd csúszni a szánkóval, amikor leesik a hó. -Hol van még az -mondom én- és megállok a kikericsmező mellett. Egy, kettő, három, sok; annyi-annyi, mint az égen a csillagok. Börzsönyi túrák, madárlesés és pihenés váltogatja egymást napokon át. Ábel a füleki padról egy távcsővel lesi a Szajkót. Néha azért hozzám is beles, nehogy elmaradjak a ruhahajtogatásban.
Túrával búcsúztunk a nyári Balatontól is. Szerencsénk volt, a szél alig járt, meleg volt és csak a felhők kíváncsiskodtak. Meredek, köves, piros szömörcés lankákon mászunk felfelé, a Balaton ködfátyla alatt piheg. Méltóságos öreg szőlők, fügebokrok és a óriás felhőt érő fák mögött bújkáló házak. A nagy erdő útjain járunk. Ösvények mindenfelé tele rejtelmekkel, megyünk és megyünk, amíg egyszerre csak elmarad mügüttönk a hegy és leérünk a szőlősökkel tarkított völgybe.
Itt a szölők között értem igazán Bödöcs szavait:
„A szőlő az egy hisztis növény, annak allűrjei vannak, az egy popsztár, egyszer melege van, máskor fázik, beteges, megreped, elrohad. Rengeteg munka van vele. Tavasszal először is metszünk, aztán kapálni kell, kötni, nyírni, permetelni, bort fejteni, szüretelni, és kurvára büszkének lenni a saját borodra, bármilyen is lesz az íze. A hegyi út pedig olyan, mint a kutya vacsorája. Egyszer rossz, máskor rosszabb, és ha esik az eső, pár napra el is tűnik, mint az öregek vénája, de épp ez a jó benne, hogy nem könnyű kimenni a hegyre, vagy nem volt könnyű, aztán végül, ha felértél, milyen jó volt ott üldögélni, a természet részévé válni, nem kapkodni, csak üldögélni, míg az orrlyukadból lassan kirepültek a részeg darazsak, ez a zalabuddhizmus”
Mi, "hegyi emberek" pedig búcsúzunk, vár már minket az otthon.
A közeli botanikus kert már makkokat és óriási tököket érlel. Minden évben eljövünk ide, hogy megnézzük, hogyan is vannak a kedvenc növényeink és fáink. A fiúk a tankert ösvényein vesrsenyeznek ki találja meg a legnagyobb terményeket. Gesztenyét gyűjtünk és apró tobozokat a kert bejáratánál. Micsoda kincsek.
A hónap leghidegebb napján is a Börzsönybe mentünk. Már várt minket az erdő meleg lombkoronás háza. Bár kicsit meginogott bennünk a mehetnék, amikor Nagyirtáspusztára értünk és a hideg a térdembe harapott, miközben a kocsi hátuljábanröktönzött reggelit csaptunk- jaj, ne kérdezzetek semmit, a kóspallagi kakaós kalács, a túra leves (füstölt káposztás), és a „mamatea” is csak innen a legfinomabb. Aztán valahogy erőre kapva elindultunk befelé. Csend volt, nagy erdei csend.
Erdő, Ki vagy te? Nézem, a fáidat, a fájó tuskókat, leesett ágakat, tobozaidat. Mondd el titkaidat, mutasd meg kanyargó utaidat. Mondd kitől félsz? Kik járnak erre?
Csend, az az őszhajú lassú léptű, csend. Ő jár csak az erdőn. Kettéválunk mi a sínek mellett haladunk, a többiek pedig az úton. Ágak, levelek, apró susogások. Őzek vannak előttünk gyeremeki rajongással közeledünk feléjük és ők riadva tűnnek el a sűrűben. Az erdő pedig nem felel csak halkan vár a vándor zajára, ezer kérdésre, türelmetlenségére, hogy éltesse, tanítsa és titkait bár néha habozva is, apránként feltárja.
Már mama felé robogunk a kocsiban, én kicsit ziláltan kutatok a tásában, nem gondoltam, hogy ennyire sötét lesz már, amikor elindulunk... a fiúk, hátul alszank, mi pedig beszélgetünk. Vanyarc után az erdős részen egyszer csak Á lelassít jobbra nézek és a kocsi ablakon át közvetlenül rám bámul egy szarvas, a világ legunottabb ábrázatával, mellette a barátja, összenéznek a legnagyobb közönnyel, mi pedig a döbbenettől nevetésben törünk ki, ami Gedéig tart. Megérkezünk, a medve kutyámmal bujócskázok-szívből örülünk egymásnak. Én még mindig csak az idő miatt aggódok. Mi lesz ha esik? 15 kilométer szakadó esőben. Reggel szép idő fogad. Indulunk, a bazalt templomtól az erdő zöld templomába. A fiúk még mindig a térképet bogarásszák. A házakat elhagyva nyírfás ösvényen haladunk befelé, amígy egy lápos réthez érünk, már itt szitálni kezd. Mi csak megyünk, még végre a zöld erdei bazilikába érünk. Óriási főhajóból elágazó kápolnák sora. Üdezöld puha mohaszőnyegekkel terített kő padló hívogatja a zarándokokat puhaságra vágyó talpát. Halk rózsafüzér imákat morzsol a szél. Hűvös van, és a kóborló párákat fáradt felhők váltják fel az erdő avarpadjában. Lehajtott fejjel hallgatják a messziről szóló mise zenéjét. Mi még kitartunk, de mivel már az orrunkig sem látunk inkább a Vöröskő meleg kandallója felé vesszük az irányt. Végre felmelegedünk és megszárítjuk a kabátokat. Meleg, édes káposztás sztrapacska kerül az asztalra, gomolya és finom erdei gombák. Anyával még egy nagy gőzgombócot is elfelezünk. Vanília felhők és porcukros máz a kelt habkönnyű olvadó tésztán. Már sötétedik és a szeptember fodros ködtakarót símít a Mátra hátára. A Mátra lehunyt szemekkel kucorog, néha még sóhajt, ilyenkor a szél kurta levéldalt fúj a fülébe. A dallama kedves és megnyugtató a kocsi ablakára száll és onnan tovább a végtelenségbe, végigleng az utakon és kiszáll a határba. A Mátra mosolyog és a télről álmodik, arca tiszta, mint a frissen hulott első hó. Jóéjt, szép álmokat!