A Mi Utunk






A mai napon pontosan két éve annak, hogy végre végre-végre hazajöhettünk a kórházból. Hosszú várakozás, küzdés és sok-sok megpróbáltatás után itthon lehettünk a kis kuglófmorzsáimmal. Ábel annyira kicsike volt, hogy nem látszott ki a ráadott ruhák közül. Emlékszem, hogy a hóna aljáig ért neki a koraszülött pelenka. Ez két éve volt. Akkor kezdtem el intenzíven írni, akkor még csak Facebook-ra és abból nőtte ki magát ez a kis blog. Sok dolog, amit akkor nem írtam le időhiány miatt mostanra értett meg erre. Ezért most egy kis időutazásra szeretnélek benneteket hívni három évvel ezelőttre és elmondom azt is mit csináltam az elmúlt hetekben.

Akkor még nem tudtam mi vár rám, mi áll előttem és azt sem, hogy anya lehetek. Persze sokszor gondoltam arra milyen lesz majd. Mindig azt reméltem, hogy lányom lesz, és rengeteg ruhát varrok majd neki és mindenféle apróságot, amit egy lánynak szokás. Sokszor képzeltem el milyen lesz, reméltem, hogy szereti majd a hóesést, a hegyeket, és a vattacukor színű hajnalokat. Imádkoztam érte, azért, hogy jó élete lehessen, boldog élete, hogy szeressék, elfogadják és, hogy minden egyes jó dolgot megadhassak neki, ami ebben az életben létezik. Sok este gondoltam erre és a betöltetlen ürességre. De csak ketten voltunk. Ketten aludtunk az ágyban és ketten ettünk az asztalnál, ketten sétáltunk, vagy bicikliztünk, és vártunk. A várakozás mindig kiszámíthatatlan. Az egyik pillanatában nyugodtam ülsz a következőben pedig kétségtelenül, úgy érzed mintha egy nagy sötét lyuk mélyére zuhannál. Teltek a hónapok és én a legtöbb időt ekkor már a sötét lyuk mélyén töltöttem. Annak ellenére is, hogy nagyon sok támogatást kaptam a barátoktól és családtól. Annyi ölelést bárosítást, kedves szavakat és imát. Hálás vagyok, hogy ők lehetnek a családom, a barátaimnak, hogy ismerhetem őket. Legfőképpen Á-nak, aki mindig mellettem volt és segített. A kezemet fogta még akkor is, amikor a legnehezebb volt. Én pedig csak abban reménykedtem, hogy az az ember, aki akit a világon a legjobban szeretek valaha apa lehet és én pedig szemtanúja lehetek mindennek. Mi eldöntöttük, hogy szülők leszünk és akkor már az ürességünkben is azzá váltunk, mert tudtuk, hogy akárhogy is, de nagyon jól csináljuk majd.

Aztán eljött a július és két jóhírrel is fogadott minket. Persze nagyon boldogok voltunk. Emlékszem a Szabó Ervin könyvtár előtt ültünk a padon és akkor ott az anyaságom hajnalán semmi másra nem tudtam gondolni, mint arra nekem milyen volt gyereknek lenni. Arra milyen volt az ég színe, milyenek voltak a nyári mező virágai, amiket olyan sokszor szedtünk. Mennyit hintáztam és babáztam és, hogyan tologattuk a szürkecsíkos cicánkat a babakocsiban és, hogy mennyire szerette. Azt, ahogy engedetlenül előreszaladtam a járdán mindig, amikor a nagymamához mentünk és, hogy mennyire szerettem a szelet az arcomon futásközben. A sötétbarna kleopátra hajamra, amiben szalag volt. Már akkor is a kardigános szoknyás divatot űztem. Csodálatos, kivételes, szeretett, idilli gyerekkorom volt. Amikor ezt mondom, mindig az a kép jut eszembe, amikor a kertünkben egy nagy kockás pléden fekszünk. A képen a mamikáim, a nagypapám az anyukám, én és a két cicánk fekszünk a pokrócon, könnyedén. /A képet az édesapám készítette./ Mint apró finom vattacsomók. Nem tudom, mennyi idős lehettem, de 3-nál nem hiszem, hogy több. Így telt a gyerekkorom pontosan, mint az a délután: idillien játékkal, szeretettel, kedvességgel fűszerezve. Az egyetlen keserű érzés bennem az volt, hogy ezt a nagyon fontos dolgot a nagypapáim nem élhették meg. Pedig tudom, hogy mekkora élmény lett volna látni az unokáikat.

Persze az ember, úgy van vele, hogy vannak dolgok, amiket eltervezünk vagy szeretnénk és reménykedünk, hogy úgy lehet, ahogy gondoljuk. Én tudtam, hogy nagyon fitt kismama szeretnék lenni és azt is, hogy szeretnék dolgozni emberek között lenni ameddig csak, lehet. Semmiképpen nem szeretném, ha elhíznék, vagy nem tudnék futni vagy mozogni és persze már elkezdtem a fejemben sorba venni azt is ezt hogyan is kivitelezem ikerterhesen.

A következő nap visszamentem dolgozni. Minden rendben ment 11 óráig, akkor már éreztem, hogy valami nincs rendben és az ebédszünetben mindent hátrahagyva indultam az orvosunkhoz onnan pedig haza vezetett az utam. Két órára már ágyban voltam. Abban az ágyban, amiben a következő három hónapot töltöttem. Ott bent a négy fal között. Nem voltam fitt, sem olyan kismama, aki emberek között van sem semmi más, amit elképzeltem, vagy szerettem volna. Bár akkor semmi nem érdekelt csak az, hogy eljussak a 4. hónapig a bal oldalamon fekve. A napokat olvasással, tévézéssel és alvással töltöttem. Mozogni, tornászni stb. tilos volt, csak wc-re kelhettem fel. Állíthatom, hogy ennyi felvés, nagyon megviseli a szervezetet, a kötöttségről és bezártság érzésről nem is beszélve- de erről majd később.

Szép lassan teltek a hetek és végre a hónapok és végre két hónap és a harmadik és eljött a 4. amikor végre kiszabadultam az ágy fogságából. Persze még mindig szobafogságon voltam, de tettem-vettem itthon amíg bírtam. Aztán megtudtuk, hogy két fiúcskát várunk és már nem is érdekelt semmi sem, amit elterveztem, vagy akartam, csak boldog voltam. Á és az anyukám is rengeteget segítettek. Egy alkalommal az anyukám egy egész hétvégét maradt, hogy “ápoljon” és az első délután úgy meg húzta a derekát, hogy ügyeletet kellett hozzá hívni persze onnantól ő is mellettem feküdt és én ápoltam őt. Ez volt a terhességem legironikusabb napja szegény anyukám, annyit nevettünk nem tudtam, hogy nevetéstől vagy fájdalomtól sír…. 

Így teltek a napok a hetedik hónapig, amikor is elkezdem vizesedni és hiába bármilyen kúra… minden napomat szorító harisnyában töltöttem a kezeim annyira dagadtak voltak, hogy a körmök a kezemen a húsba süllyedtek és őrülten fájt a bőröm mindenhol. Pont olyan voltam, mit egy felrobbanásra váró vízzel telt lufi. Mindig arról álmodoztam, hogy kecses terhes nő leszek, igen pont olyan kecses voltam, mint egy vízzel telt lufi. Az utolsó hónapot majdnem egészében ágyban töltöttem, a két fiúcska súlya miatt, de semmi nem érdekelt,mert mindent ki lehet bírni, mert ők jól voltak, egészségesek voltak.

A szülés idő pontját a 38. hétre írta ki az orvosunk mivel hirtelen az egyik baba kisebb lett, mint a másik. Mivel a 6. hónap után T alakban feküdtek az egyik közvetlenül a bordám alatt összegömbölyödve, minden képen császáros szülésre készültünk. 

Persze az ember annyi szülés történetet, hall és tudja, hogy mit szeretne, hogyan szeretne , ha lehetséges, de mindenképpen arról álmodik, hogy megláthatja, megfoghatja a gyermekét. Én csak ebben reménykedtem, hogy minél hamarabb ott lesznek a kezemben és négyen együtt lehetünk a szülés utáni 2 órában. A szülés reggelén az orvosunk kedvesen fogadott és elkezdtünk előkészülni. Még volt egy pár rutin teszt, amit elvégeztek, az eredményeim nem voltak fényesek egy apró rendellenesség terhesség miatti eszkalálódása miatt, ezek után úgy döntöttek, hogy elaltatnak, és így veszik ki a babákat, továbbá én az intenzív osztályon lábadozok majd, ami azt jelenti, hogy akár napokig sem láthatom őket. Azért ezt egy kicsit nehéz megemészteni, akkor ott abban az állapotban. Akkor ott egy kis rész nekem ki is esett. A következő pillanatban a műtőben vagyok egy jó pár orvossal. Addig a pillanatig mondhatni még nyugodt voltam, de ott bent már éreztem, hogy sietni kell, nagyon sietni kell. Kiterítettek és leszíjaztak. Nem volt visszaszámlálás azonnal altattak (az intubálás rosszabb érzés, mint a gyomorszonda. Komolyan arra ráharapni: gyilkos. Nem egy fogam bánta a gyorsaságot és kisebb pánikrohamok visszaemlékezve erre, hónapokkal később is) Csak annyira emlékszem még, hogy nagyon fáztam. Aztán feketeség, semmi. A következő pillanatban pofon kiabálás ébredjek, ne aludjak vissza. Egy liftben vagyok körülöttem mindenki, aki a műtőben és a világ legdurvább fájdalma mintha egy láncfűrésszel vágtak volna ketté. Az intenzívosztályon, mindenki kedves, megmondom őszintén nekem a következő órából nem sok maradt meg magamon kívül voltam a fájdalomtól. Próbáltam pihenni amennyit lehetett, kaptam infúziót és fájdalomcsillapítót és csak annyit tudok mondani, hogy mindenki kedvesen ápolt, mosdatott a következő napokban. Próbáltam minél kevesebbet mozogni, akkor a faltól falig sebemmel amiből két drain lógott ki. A katéterem is megvolt még… és akkor ott minimálisan sem éreztem, hogy boldog vagyok pedig az ügyeletes orvos odajött és biztatóan mondta: - Örüljek, megúsztam, szerencsém volt, megúsztam. Semmit nem éreztem, csak azt, hogy üres vagyok, megfosztott és a világ leghidegebb helyén haldokló emberek között feküdve. Egyetlen hang a végóráik szimfóniáját játszó gépek hangja. Nem volt bensőséges, sem kivételes, sem örömteli, üres volt és hideg. Á este jöhetett csak be és akkor mutatta meg képeken a fiúkat. Nekem még ekkor sem volt kézzelfogható csak annyit kértem mutassa meg úja és újra, mert még mindig annyira hihetetlen. Pont, mint akikor repülővel utazol és beszállsz egy fémdobozba, ami 8 óra múlva lerak a világ másik felén. Ennek ellenére nagyon vártam, hogy láthassam őket, de ez még távol volt… azt is megtudtam, hogy a fiúkat elválasztották és a kórház különböző osztályán vannak. A a csecsemő osztályon Á pedig a gyerekosztályon egy inkubátorban. Azt megengedték, hogy Á megfogja őket, de nem maradhattak vele semeddig.

Amikor elég jól lettem végre feltoltak ágyastul mindenestül a csecsemő osztályra. Ott voltak a szüleim és egy pillanatra először láttam A-t is. Betoltak a szobámba és 5 percen belül megkaptam A-t. Nem tudtam felülni és minden oldalon lógott belőlem valami a kezeimet alig tudtam mozgatni a még mindig bennük lévő víztől a nővér pedig jött és odanyomta szegényt és annyit mondott, hogy ha valamire szükségem van, akkor majd a hívógombbal tegyem és kiviharzott. Csend lett és én próbáltam megmozdítani a babámat annyira hogy láthassam az arcát. Az volt az első rettenetesen fájdalmas, de meghitt pillanatom a gyermekemmel. Nagyon nehéz erről írni … Hálát éreztem, mert nagyon jó orvosom volt és szülésznőm (akik a következő napokban is nagyon lelkiismeretesen és kedvesen ápoltak ezért a ma is végtelen hálát érzek feléjük) és ott volt A a kezemben, de én lemaradtam az életem leghihetetlenebb, legkülönlegesebb, legőszintébb pillanatairól.. rettenetesen becsapottan érezem magam. Ott akkor nem éreztem az azt óriási erőt, bátorítást a hatalmas szeretet hullámot amiről oly sokan zengenek… Abban a pillanatban A becsúszott a hónaljam és a kezem közé én pánikomban hívtam a nővért, mert nem tudtam megmozdulni sem. Soha nem felejtem el azt, amit kaptam, nem részletezem, de arra pont elég volt, hogy többet ne hívjam a nővéreket. ( Az elkövetkező hosszú napok pedig elegek arra, hogy soha senkinek ne ajánljam ez a kórházat szülésre. )Nagyon szerettem volna a másik babát is látni, de nem lehetett. Nagyon szerettem volna ellátni azt a babát, aki velem volt, de azt sem lehetett,mert annyira még nem voltam jól. Egy pár nap elteltével kaptam az ágyam végére, egy gurtnit hogy azzal üljek fel, nem igazán ment a dolog… Az egyik napon viszont azt a jó hírt kaptam, hogy nemsokára hoznak egy tolószéket és feltolnak megnézni a kisfiamat. Meg is érkezett a szék 3 óra múlva leeresztett kerékkel. Ekkor szóltak, hogy a nemsokára hoznak, egy másikat addig próbáljak meg felülni. Kb. 30 perc alatt sikerült és elszenvedtem magamat az ágy végébe és vártam. Összesen két órán át. Remegtem izzadtam, de tudtam, ha visszafekszem, nem tudok felkelni újra. Közben megjött Á és végül ő tolt fel. Ha nem jön szerintem most is ott ülnék….A csecsemő szobában éppen volt valaki és várnom kellet még. hogy ezek után megint azt mondják, várjak. Nem tudom elmondani mit éreztem akkor. Végre bemehettem és láthattam Á-t olyan pici volt, mint az alkarom és egy rókamintás kis takaróba volt bugyolálva. A következő napokat azzal töltöttem, hogy a két gyerek között kerekeztem a székkel a maradék időben pedig megpróbáltam újra járni kisebb nagyobb sikerrel. Nagyon szerettem a gyerekosztályon lenni. A nővérektől ott, minden megtanultam, amire szüksége lehet egy anyának. Mindig vártak és megengedték, hogy etessek, pelenkázzak, fürdessek, öltöztessek. Kedvesek voltak és figyeltek rám és legfőképpen vigyáztak az aprócska babámra. A csecsemő osztályon próbáltam mindenkit elkerülni, az ottani nővérek nagy része olyan volt mint egy nagy fekete lyuk, ami csak elszívja minden jókedvedet és néha fekete füstöt böfög rád kritikaként, semmit sem mutattak meg és a legfőbb kommunikációjuk az volt, hogy a gyerek osztályra telefonáljanak, amikor a másik babával voltam, hogy az első sír. Csak egy dolgot akartam, kijutni, eljönni onnan, és jól lenni.

Haza indulni az előváros távoli csendjébe. Hogy a saját ágyukba fektessem őket és a saját ruhájukban legyenek. Hogy az utcánkba érjünk és lássam a szomszédok házait. Lássam a nagy szürke fák csupasz ágait, amik a kerítésünk mellet nyújtóznak. Azokat az ágakat, amiket az ablakból néztem, amíg hónapokat feküdtem. Az erdő fáit, vagy bármit csak, hogy szabad legyek.

Végre otthon voltunk és minden pillanatunk megtelt. Minden terünk megtelt. Minden nap hosszú volt és túl rövid is egyben. Minden pillanatban. Odakint már tavaszodott, de még mindig minden csupaszon ünnepelte az aprócska kis jövevényeket. Bent meleg volt és félhomály és babaillat. Akkor éreztem, hogy nekünk vannak a legjobb családjaink és barátink. Hálás vagyok értük és mindig is az leszek! Rengeteg törődést kaptunk és én nagyon hálás vagyok és leszek érte örökre. Árpi hihetetlenül örült és pedig a föld felett jártam pedig annyira kimerült voltam. Végre egyszerre foghattam a két kisbabámat ők pedig a mellkasomba mélyedve mondták akkor és ott, szavak nélkül, hogy mostantól már mindig ott lesznek. Boldog voltam és alig hittem el, hogy megtörtént, együtt vagyunk.

Onnantól fogva minden napon velük telik, de persze ez mind történelem. Pont az, amit itt a blogon olvashattatok. Nemrég lettek két évesek. Én újra tudok futni, de nem tudom, mennyi idő lesz, amíg teljesen rendbe jövök, de nagyon jó úton vagyok. Viszont tudom, hogy többet semmiről sem szeretnék lemaradni, ami fontos. Az elmút heteket pont ilyen odaadással és teljességgel éltem meg és szívcsordultig hálás vagyok minden pillanatáért.

A képeket:Török-Bodnár Reni készítette nekünk.

17 megjegyzés:

  1. Nehéz szavakat találni,egy ilyen történet után...... <3 Jó egészséget nektek !

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönjük, a lényeg, hogy megvagyunk egymásnak. Annál semmi sem fontosabb.

      Törlés
  2. Válaszok
    1. Betti, nekem is hidd el nekem is. Köszönöm, hogy itt vagy!

      Törlés
  3. Viri! Megkönnyeztem az írásodat!:( Nekem is volt császárom, bár más körülményekkel.Óriási dolog hogy ki tudtad írni magadból...Nem tudok mást mondani, csak azt, hogy nagy ölelést küldök Neked!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, nem volt egyszerű, de azt hiszem itt volt az ideje, hogy ide kerüljön, mert együtt hordozni könnyebb. Sokat gondolok minden sorstársamra és hálát adok mindenért amim van. Tanulok minden nappal vágyakozni azért ami már megadatott.

      Törlés
  4. <3 :* remelem harosan talalkozunk! Eva

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Csak annyit kell tenned, hogy rámírsz, hogy mikor leszel itt, mert itt mindig szívesen látunk benneteket!

      Törlés
  5. Amikor valamikor az ősszel, nem sokkal Vilmos születése előtt elmesélted a történeteteket, bevallom sírtam, még éjszaka is. Köszönöm Neked, hogy leírtad, hogy elmondtad, hogy hallhattam olvashattam.
    Csodálatos kis családod van, nagyon jól csináljátok Á-val.
    Hatalmas ölelés mindannyiótoknak!♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mit is mondhatnék, nem hiába találkoznak emberek!Köszönjük a bíztatást és minden jót kívánunk nektek is. Ölelés, V

      Törlés
  6. Viri! Ezt olyan szépen leírtad! :) Teljesen átérzem az írottakat, meghatódtam.
    Ugyan nekem nincsenek ikreim, de volt két császárom. nem mozdulhattam utána 24 órán keresztül, infúzió, stb. hozták a babát, odatették a könyökhajlatomba, szoptassam, csináljak vele amit akarok, majd elmentek. Visszajöttek 20 perc múlva, elvitték. Semmi segítség. Én azt gondoltam, hogy csak a kaposvári kórházban ennyire barátságtalanok a csecsemős nővérek, de úgy látom, máshol is. Ezt is teljesen megértem az összes negatív érzéssel együtt.
    De tökéletes kis család vagytok, ahogy az írásaidból lejön. Szerintem is jó szülők vagytok, a fiúknak pedig ez így a tökéletes élet. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. nem általánosítani szerettem volna vele, csak azt kifejezni, hogy minden munka hivatás. Mindehol nehéz, mindenhol teljesíteni kell és feladni magunkat.Mindenki alulfizetett és gondjai vannak. Évekig gyakorlunk, hogy tökéletesítsük magunkat. Szerintem az egyik legszebb hivatás segíteni valakinek a szülése utáni napokban. Minden alkalommal egy új alkalom arra, hogy igazi csodát láthassunk, hogy jót tegyünk bármilyen aprósággal. Én nem arra vágytam, hogy mézzel kenegessék a talpan, de egy kedves mosoly vagy pár jó szó igazán nem kerül semmibe senkinek. Ott akkor ennyi bőven elég lett volna. köszönöm, hogy megosztottad a te élményedet. Köszönöm a biztatást is, igyekszünk minden nap formálni a gyerekeinket és minél többet tanulni tőlük. Mindig tanulni tőlük.

      Törlés
    2. Benneteket olvasva csak megerősödtem abban, hogy igazán szerencsés vagyok. Mindkét szülésem csodálatos élmény volt, semmi kapkodás, csupa kedvesség, jókedvű orvos, szülésznő, mindkét gyereknél mások. Az első gyereknél rengeteg segítséget kaptam a csecsemősöktől, a szülésznőktől, Vilmosnál pedig meghatott és erőt adott, hogy már rutinos anyukaként kezeltek, de mindig felajánlották a segítségüket, kedvesek, együttműködőek voltak. Én csak ajánlani tudom minden kismamának a Szigetvári Kórházat. ♥

      Törlés
    3. Nagyon jó lenne, ha tényleg hordoznák ezek a dolgozók az anyákat életük legfontosabb napjaiban.

      Törlés
  7. Megsirattál. Hálás vagyok amiért az első szülésem az ikrekkel olyan csodálatos volt (bár ezt akkor, elsőre nem egészen így éreztem). A második valóban tökéletes volt, azt már akkor is tudtam....A harmadik...éppen két éve....nem tudtam hogy a fiaid is akkor születtek. Isten éltesse Őket utólag is. Csodás családba születtek <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a jókívánságokat és, hoy megosztottad ezt az élményt velem. Viszont kívánok minden jót nektek és még jobb egészséget!!!!!

      Törlés