A Kettőnk Titka

Ah, valaki a héten, szíven talált. Csak egy kis kommenttel. Vakalaki olyan, aki soha nem szokott kommentezni, írt. Kerek lágy mondatokba öltve egy kérést, ami a pontosan emlékszem az volt, hogy írjak többször, mert úgy tűnik, én jobban veszem az anyaság nehézségeit két fiúval, mint ő eggyel. Bevallom, ez az egy ritka pillanat többet ért nekem, mint egy falat kenyér. A kettőnk titka ki ő, mert bármelyikünk lehetne. Bármelyik kisgyerekes nő lehetne. Azóta is ezen rágódóm, ennek az igazságán rágódom, mert én is fáradtan ébredek a reggel füstszerű fényeire, meg arra, hogy az egyik fiam a kiságyban fekve a sziréna hangját utánozza, a másik pedig a fejére húzza a macit, mert neki kijár még 30 perc amíg az ágyban lévő összes barátját (három darab plüss) elringatja szeretgeti, simogatja. A napjaim sokszor monotonok, ugyanazokkal az ízekkel, zajokkal, mesékkel,és bevallom, szoktam arról álmodozni, hogy fél napra is akár csak magammal foglakozhatok, vagy hogy ne érezzem azt, hogy két éve minden nap hétfő van… mindennap. Személyes reménytelenségben arra, hogy valaha kiszabadulok anélkül, hogy folyamatos lelkiismeret furdalásom lenne. A napok telnek, és a feladatok gyűlnek és én minden nap az árral eszemben úszok, minden nap megígérem magamnak, hogy végre ma lesz az a nap, amikor utolérem magamat… és minden nap végére az ígéret egy mély kútba esik. Most már az is haladás, ha végre egy listába összehozom a teendőket, amik beteljesületlen elírt valójukat élik a papíron: az asztal teljes letakarítása, bundázás, fagyi evés, délutáni alvás, válaszolni az emailekre, válaszolni a kommentekre…..

Vannak olyan napjaim, amikor hihetetlen értelmetlenséget látok, minden mosogatásban, padlótörlésben, és minden más feladatban és mélyre nézek a keserű poharam aljára. Mert igen is van, amikor nem tudunk tapsra boldogok, lenni. Persze vannak apró boldogságtabletták, (egy szép dolog, beszélgetés egy baráttal, futás, fagyi, varrás) amik mindezt feledtetik, de fontos, hogy ezek mennyire igazak. Mennyire igazi az örömünk. A mamám most azt mondaná: - Ne e neked Magda! Majd megjegyezné, hogy egy nő egyedül van, ha van párja, akkor is egyedül van. A mamámnak igaza van, de nem a nő van egyedül, hanem az ember legyen az férfi vagy nő. A napi feladatokban, amikor fáradtan ügyetlenül botorkálunk, és nem látjuk az alagútvégét, amikor nem menekülhetünk a hétköznapok fáradt kenyér ízű monotonságból a nehéz a felelősséget cipelni. Habár ezek az érzések csupán pillanatnyiak, képesek az embert a legsötétebb helyekre vakumként szippantani. Napokon át kellemetlen utóízzel a szánkban hagyva minket. Nehéz ezzel szembesülni, mert a boldogság, fitt csajok, életszeretet, boldog arcok, boldog anyák világában élünk. Sokszor kérdezem magamtól, hogyan lehet az , hogy egészséges gyerekeim vannak- és nem kell valami nagyobb baj miatt aggódnom- mégis miért érzem ezt a belső szomorúságot, félelmet ürességet, egyedüliséget és legfőképpen elégedetlenséget az életemmel? A válasz az anyaságban rejlik. Amióta anya vagyok az érzéseim a legekbe tornászták magukat. Minden röpke pillanatban, amikor a gyermekeim örömet szereznek egyre intenzívebb örömöt élek át. Minden megtett lépésben, amikor a venyige lábaikkal kotornak a folyosón, az apró fogakkal kerített mosolyokban, abban, amikor ők tanítnak: játszani, nevetni, türelmesnek lenni, bölcsnek lenni, jól élni egyre jobban elveszek az öröm tökéletes végtelenségében. Most már csak ebben a két pólusban funkcionálok. Mert néha jól esne, csak lenni, magammal törődni és egyedül lenni mosolytalan arccal és átengedni magam a mindennapok szenvedésének és elvárni, hogy valaki engem vigasztaljon, valaki velem törődjön. Ilyenkor mindig megkérdezem magamtól mennyire jogos ez a vágy? Mert miután szülők leszünk, már igazán nem leszünk „senki” gyermeke, úgy, mint azelőtt és ezzel meg kell tanulni együtt élni, felnőtt módon. Valahogy mégsem tudom elhessegetni őket, hiszen bármennyire erős is vagyok a hétköznapok ködös csalódásai és vágyakozásai tépázzák minden lélegzetemet.

Hogyan adjam át magam teljesen, amikor mindig csak egy maroknyit adhatok? Hiszen ide a blogra csak a legszebb pillanatokat próbálom összegyűjteni, azt, ami a legfontosabb.

Hogyan kezdem újra, amikor annyi csalódás ér, hogy teljesen elveszettnek érzem magam? Hogyan kell megtennem azt az egy lépést hátra, hogy elfogadjak, ahelyett hogy folyamatosan a még tökéletesebbre törekszem? Hogyan inspiráljak és szórakoztassak másokat, amikor önmagamat érzem unalmasnak?

Nem tudom. Itt ülök a gép előtt és a monitort nézem, és nem tudom, hogy hol keressem a válaszokat. Azzal a céllal ültem ide ma, hogy valami kedves reményt adó üzenetet, hozok és már egy kicsit bánom is, hogy ebben a szánalmasan szarkasztikus, szomorú hangnemben írtam az egyedüliségről és a szomorúságról. Csak annyit szerettem volna tudatni, hogy a „boldog anyák” világában is jogunk van hozzá, hogy néha akár nagyobb ok nélkül szomorúak, legyünk. Még akkor is, ha úgy tűnik, mindenünk megvan, amit valaha kívánhattunk, de ennek ellenére úgy érezzük, hogy a millió ellentmondásos elvárás, és nyomás folyójában próbálunk a habok fölött maradni. Nehéz a hétköznapok szürke semmiségeinek fejet hajtani, nekik engedelmeskedni és mosolyogva inni keserű nedűét, amit oly kecsesen nyújt nekünk. Sokszor úgy érzem, hogy a csalódottságom könnyei a legmegértetlenebb és terméketlenebb világra születnek, a szemem sarkán rövid életük a konyha padlóján foszlik el septiben, a fiam zoknijával felitatja a széthullott cseppeket miközben a lábamat öleli. Ne féljük, inni, de ne felejtsük el, hogy soha nem igyuk fenékig, hagyunk belőle a jövőnek is, mert a gyerekeim, most ekkorák és nem vesztegethetem a szomorúságra minden időm. Az élet gyönyörű körülöttem és még annyi mindent fel kell fedeznem abban a kis időben, amíg itt, lehetek. Vár rám, hogy halljam méltóság teljes hangját, megragadjam és átéljem, megéljem, a fontos pillanatok tekintélyességét.

Szép álmokat (a szomorú anyáknak)!